Nosztalgia

Katicinak köszönhetően napok óta a régi natimama blogot olvasom. 

Mosolygok, és könnyezem.

Emlékezem...

"Katalán napsugár

Simogató izgalommal ébredtem életem első repülőútjának reggelén.

Papus vitt ki Ferihegyre, rettentő pontosan, az indulás előtt két órával. Mondjuk, ha rajtam múlik, már hajnalban fölültem volna a gépre, csak úgy, hogy már OTT LEGYEK... 

A repülés LENYŰGÖZŐ élmény volt! Felemelkedés után pár perccel olyan érzésem volt, mintha térképet terítettek volna ki a lábam alá. A két óra tizenöt perces, levegőben töltött út MINDEN PILLANATÁT élveztem! A vigyor letörölhetetlen volt az arcomról! ... és végig fényképeztem. Kár, hogy nem tudom megmutatni!

Percre pontosan landoltunk Barcelona repterén. Gyakorlatlanságom ellenére (csekélyke angol tudásomnak hála), tíz perc múlva kinn voltam a tranzitból.

Beálltam egy hatalmas ló-szobor hátsó fertálya alá és vártam.

Aztán meg vártam. Fogadóbizottság sehol...

Na, gondoltam, ideje utána néznem, mikor is indul hazafelé  repülőgép...

Kb. húsz perc múlva zizzent meg a ketyerém először. SáraAnya hangja akkor még baromi nyugodt volt. A negyedik-ötödik telefonnál már pikírten kérdezte: - Biztos, hogy Barcelonában szálltál ki a gépből?

Mint kiderült, az "A" terminál helyett a "B"-re érkezett a masina, csak éppen a seregnyi vendég-váró népet felejtették el tájékoztatni eme tényről. Én persze áldott tudatlanságomban meggyőződéssel állítottam mindvégig, hogy ÉN AZTÁN JÓ HELYEN VAGYOK!! 

Azért az jellemző RJ-re, hogy nem is feltételezte: a spanyolok is hibázhatnak! Engem szurkált, mint rutintalant! Igaz az is, hogy aztán bocsánatot kért. Mert Ő azt is tudja.

No, de minden körmönfont ármánykodás dacára egyszer csak Napsugárlány ott csimpaszkodott a nyakamban!

Első utunk a tengerhez vezetett. Pusztán praktikussági szempontból (ez is nagyon jellemző RJ-re!) : a repülőtérhez nagyon közel van a tenger a katalán fővárosban.

Kérdeztem SáraAnyát még a reptéren, hogy a strandpapucsomat is vegyem elő a táskából? Úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra: - Minek az?!

Ha nem, hát nem! Nem csak a repülés, hanem a tengerben való pancsika is először fordult  elő velem, így aztán hallgattam rá. Kár volt!

Sikerült két lépés után égési sérüléseket szereznem a talpamra a forró homokban.

Mindezt első barcelonai órámban...   

Ez persze nem ronthatta el azt a gyönyörűséges érzést, amit a tenger látványa, a víz simogatása jelentett! Csuda finom volt!

Különben is! Azokat a szavakat, hogy "bosszúság, aggódás, bajok", töröltem a szókészletemből némi időre! 

Napsugarammal úgy viháncoltunk a vízben, mint két eszement kacsa!

Pár órányi fürdőzés után, mikor hazaértünk, a kocsiból kilépve hetven kilónyi SZERETET zúdult a nyakamba. Szó szerint! Rudi, a bullmasztiff gyártmányú eb fejezte ki ily módon örömét, hogy újra körbenyalogathat.

SáraAnya és Apa dolgozott a hétköznapokon ottlétem alatt is.

Gyönyörűséges órákat tölthettünk kettesben Manócskámmal! Olyan volt, mint itthon, a "régi, szép időkben"! Bár a körülmények rettentő sanyarúak voltak: "csak" egy medence jutott kettőnknek a negyven fokos hőségben ... Hallatlan! 

Első kirándulásunkat, amikor úgy csináltunk, mintha turisták lennénk, másnap este ejtettük meg.

A zenélő, táncos, színes  szökőkutakat néztük-hallgattuk meg a Monjuic lábánál. Ez Barcelona (szerintem) egyik legszebb látványossága, sötétedéskor kezdődik a műsor és éjjel fél tizenkettő körül van vége. Sárabogár bírta a gyűrődést, neki is újdonság volt a látvány. 

Ez egyébként jellemző volt a programjainkra, hogy igyekeztünk olyan helyeket felkeresni (ha nem is minden alkalommal!), hogy Ő se unatkozzon! Ezért is volt "nem szokványos" ez a pár napom Spanyolországban.

Természetesen itt is készítettem fotókat, videofelvételt, de, hogy látom-e valaha, az még mindig rejtély! De igaza van Stalinak, mint mindig: a lelkemben ott van az élmény és ott is marad mindörökre!

Csak úúúgy szerettem volna az enyéimnek megmutatni valamennyit azokból a csodákból, amikben részem volt! 

Szombatra egész napos tengerparti semmit-tevést ajánlott  SáraAnya, mint fő szervezőnk. Mi pedig nem tiltakoztunk. Megbeszéltük, hogy ott is ebédelünk a számtalan tengerparti étterem valamelyikének teraszán. Négyre rendeltünk asztalt. Amúgy spanyolosan... hehe...

Még mielőtt elindultam itthonról, elhatároztam, hogy lesz ami lesz, hagyom, hogy kalandor vérem elragadjon, és megkóstolom a tenger gyümölcseit. Merthogy még azt se nem... soha!

NEM csirkepörköltet akartam enni nokedlival! Bár az ellen sem tiltakozom... itthon.

Szóval nyolc napig rettentő egészségesen étkeztem. Kagyló, csiga, rák, tintahal, lepényhal, mifene! IMÁDTAM!!!

Ja, és végig kóstoltam mindent a többiek tányérjáról is!

Egyedül Sárabogár pizzájára nem voltam kíváncsi.

Vigasztalásul, amiért pizzája iránt semmiféle érdeklődést nem mutattam, majdnem belefulladtam a tengerbe, amin a Manó RETTENETESEN JÓL szórakozott. Ő is majdnem megfulladt! Csak Ő a röhögéstől!

Vasárnap következett a Montserrat. Ezen a kiránduláson csatlakozott hozzánk egy kint élő magyar házaspár is.

A bencés-kolostor Barcelonától 50 kilométerre található. Már az odavezető út is gyönyörű volt.

Napsugaram minden utunk alkalmával megkérdezte, hogy játszom e vele a kocsiban. Hogy ne unatkozzon. Én pedig mindig mondtam, hogy most nem, mert nézelődni akarok. Kicsit úgy tett ilyenkor, mintha morcos lenne, aztán elvigyorodott, és együtt fedeztük fel az út menti csoda-dolgokat.

A kolostor környéke komplett kis városka. Éttermek, posta, amik most nyilván a turisták miatt vannak, de valószínűleg régen is voltak hasonló, a kor igényeinek megfelelő szolgáltatások az apátságban. A kolostor előtti tágas tér egyfajta belsőséges biztonságot ad a látogatónak. Az ember úgy érzi, mintha menedékre lelt volna a sziklák tövében. A teraszról széttekintve a látvány pazar, a mélységek meghökkentőek. Nekem.

Többféleképpen lehet följutni a hegyre. Autóval, fogaskerekű vasúttal, sífelvonóhoz hasonlító,  veszettül imbolygó valamivel, amit nemes egyszerűséggel "buboréknak" neveznek. A kolostortól még a hegy legtetejére is föl lehet menni siklóval, de itt már olyan meredeken emelkedik a hegyoldal, hogy ferde építésű vagonokat húznak drótkötélpályán. A társaság szerette volna kipróbálni ezt a drótköteles "izét" is. Aminek én már a látványától is rosszul lettem! De milyen dolog az, hogy a hét és fél éves vigyorogva vállalkozik az útra én meg nem?

Így aztán úgy tettem, mintha én lennék Sir Edmund Hillary!

Csak "sajna", hatalmas robajjal gördült le a kő a mellkasomról, mikor kiderült, hogy az utolsó sikló az orrunk előtt ment el pár perccel, úgyhogy pillanatok alatt fény derült a gyávaságomra!

A spanyolok SáraAnya szerint nem túl sok időt töltenek főzéssel. Itthonról hozatja a fűszereket, mert az sem nagyon van a közértek polcain  (mindig megy ki valaki, akit megkérhet). Nem lehet tejfölt, rétes lisztet kapni, és még számos dolgot sorolt, ami nálunk megszokott, de ott nincs. Ez akkor derült ki, mikor sütni akartam egy tortát (amihez vittem ajándékba a macának egy tortaformát is, hátha kedvet kap...), mert elpanaszolta, hogy megőrül egy kis cukrász süteményért! Ő, aki nem túl édes szájú! Merthogy nincsenek cukrászdák sem.

Értetlenül álltam a dolog felett. Nem főznek? Akkor mit esznek? És  mit lehet kapni az ottani üzletekben? Hiszen az utak mentén láttam Auchant, Lidlt, és mindenféle hiper-szuper bevásárlóközpontokat...

Amik, ha engem kérdeztek, pont ugyanolyan rusnyák, mint itthon!

SáraApa a bamba képemet látva rövidre zárta  kérdést: egyik nap elmegyünk San Cugatba, megnézzük a helyet, ahol ők szoktak vásárolni. Nem elleneztem ezt sem.

Hétfőre terveztük a tettet elkövetni. De a JóIsten szeret engem, ráadásul azt is tudja, mennyire utálom a bevásárlóközpontokat... 

Arrafelé az a módi járja, hogy  a különböző városoknak, különböző ünnepeik és munkaszüneti napjaik vannak. Tehát: San Cugatban minden zárva volt, kivéve egy-két pékséget és persze a kávézókat, éttermeket, fagyizókat. Viszont beleszaladtunk egy gyönyörű katalán ünnepbe. 

Volt népi tánc, térzene, színházi bemutató (hatalmas bábokkal, pantomim jelleggel előadva, hogy én is értsem. És persze ott is megnéztük a helyi monostort. Ami szintén gyönyörű!

Fagyiztunk is. Akkora adag gombócokat adnak, hogy óriási szerencsém volt, amiért szerényen két gombócnyit kértem csak az édes gyönyörűségből. Bajban lettem volna a szokásos négy-öt emeletnyi fagyi-adagommal...

Kedden volt Sára tanévzárója.

Waldorféknál nincsen bizonyítvány-osztás. Van ellenben kis ünnepség, amikor odaadják az év közben elkészült munkákat (füzeteket, rajzokat, mindenféléket...), kapnak a szülők kb. öt-hat oldal értékelést a gyerekekről, és a szülőket tájékoztatják a következő év várható programjáról.

Magyarországon a Waldorf suliban nem kell túl sokat fizetni, sőt! Ha valamelyik család nem tudja előteremteni a kért  havi összeget, akkor méltányosságból járhat oda  a gyermek. Cserébe MINDENT a szülők csinálnak. Úgymint: iskola (vagy csupán tanterem) építés, eszközök előállítása, rendszeres takarítás, festés, mifene...

Sára líráját is az anyjáék faragták, csiszolgatták gyönyörűre tavaly, pusztán a húrozást végezte szakember. Aki szintén hozzátartozó volt. Mondjuk nekem speciel tetszik ez a fajta oktatási rendszer. A szülők, gyerekek is rendkívül kreatívak lesznek. Ki így, ki úgy, de mindenki hasznos tagja a közösségnek.

Spanyolországban viszont keményen perkálnak a szülők. Le sem merem írni, hogy mennyibe kerül havonta, hogy Waldorf iskolában tanulhat egy lurkó!

Ellenben SEMMIT nem csináltatnak a szülőkkel. Kifizették az eurót, a többi az iskola dolga.

Smeralda, Sára tanító nénije  pici, bársony tasakokba rejtett, apró ajándékokkal lepte meg nebulóit az ünnepségen, amit Olaszországból hozott nekik. Ragyogott az gyerkőcök arca, amint átvették a munkáikat tartalmazó hatalmas dossziét, és kiválasztották a kosárból a tasakocskákat! Hamar el lettek bocsátva a tanteremből. Amíg a szülőkkel beszélgetett a tanerő, az aprónép hatalmasat játszott az udvaron, veteményeskertben (nekik ilyen is van, sk. ültetett mindenfélével, sok-sok gyümölcsfával), és még ki tudja merre. Lehetetlen vállalkozás volt bejárnom minden zugát a létesítménynek.

Mondjuk nekem ezek az épületek itt sem sem nagyon tetszettek a ronda lapos tetejükkel. Viszont az igen, hogy fából készült mindegyik és napkollektor volt a tetejükön...

(Napkollektor? Így kell írni? Hmmm... mittomén...)

Az iskola után következett az egyetlen olyan program, amit én kértem: Gaudi épületekben akartam gyönyörködni, köztük a Sagrada Familában, azután sétálni Barcelona belvárosában és a La Lambrán... csak úgy. Hihetetlenül szép élmény volt! 

Elmúlt éjjel egy óra, mire aznap hazaértünk. Még szerencse, hogy Napsugárlány aludt ebéd után picikét... 

Egyébként sem volt jellemző, hogy túl sokat tartózkodtunk volna a házban... és sosem  kerültem ágyba éjfél előtt.

Szerdára SáraAnyáék "meglepetést" szerveztek nekem, még az iskolai ünnepség után. Kaptam egy katalán kislányt, Sárabogár osztálytársát-barátnőjét egész napos pesztrálásra. Hogy nemááá unatkozzam... 

Őszinte leszek. Hápogtam a felháborodástól, hangot is adva ennek! Hogy képzelitek ezt?

Nem ismerem a gyereket! Fogalmam sincs mit szeret csinálni, enni! Tud-e úszni? Allergiás  e valamilyen ételre? És egyáltalán! De lehurrogtak. Semmi gondom nem lesz a csajokkal.

Igazuk lett. Csak főznöm kellett némi ebéd-félét. Szerencsére mindkettő szerette a milánóit, azt kaptak. És amúgy meg:  nem lehetett minket kirobbantani a medencéből.

Ezen a napon már nem voltunk turistáskodni.  Másnap jöttem haza.

És őrület... de ekkorra NAGYON VÁGYTAM MÁR HAZA az enyéimhez! Éjszakánként egyébként is, miután lefeküdtem, mindig elképesztő honvágy vett erőt rajtam. SáraAnya azt mondta erre, hogy micsoda hülyeség! Neki aztán két hónapig sem jutna eszébe a családja! (Amit azért én nem hiszek!)

Szóval... sajnáltam ugyan, hogy Sárát megint nem ölelhetem majd jó ideig, de boldogan indultam csütörtökön  hazafelé.

A visszaúton csak azért nem sikerült elsőnek bemennem a gépbe, mert a tolókocsis néni elsőbbséget élvezett...  

A repülés most is lenyűgöző volt! Egyetlen percre sem bírtam elszakadni az ablaktól. Mikor a ragyogó napsütésben beértünk Budapest fölé, a pilóta szinte sétarepülés-szerűen eresztette a gépet a leszállópályára. Mintha meg akarta volna mutatni nekünk a város nevezetességeit...

Az előttem ülő hölgy hátranézett és azt mondta, ő rendszeresen utazik repülővel Barcelonába, az ott élő lányához, de ilyen élményben még neki sem volt része. 

Mindössze kétszer engedtem meg magamnak, hogy diszkréten peregjenek a könnyeim...

Először Ferihegyen, a fölszállás pillanatában...

Másodjára, mikor a felhők fölül kibújt a gépünk, és én megpillantottam a Citadellát.

Minden, amit láttam, és  amit átélhettem gyönyörűséges volt.

A KATALÁN NAPSUGÁR ÉLETEM VÉGÉIG MELEGÍTENI FOGJA A SZÍVEMET!

DE MINDENNÉL JOBB VOLT HAZAÉRKEZNI!"

(2009. július. 08.)