Kiscsikó, az örökmozgó, nem oly régen képes rá/érdekli/, hogy mesét hallgasson. Hatalmas szemekkel, ámultan figyeli a Nagyi száját, hogyan mozog, mit mond, issza minden szavát, mert a huszadik mesélés után már MUSZÁJ neki is elmesélni a mesét. Nanááhogy Zsebiül!
Ül a Mama ölében, figyel, és mondja ő is.
Ma este Bogyó, a csigafiú, és Babóca, a hétpettyes katicalány cseresznyés történetét hallgatta. Mire hetedszerre meséltem, már az egész család ott ült körülöttünk a szobában, mesét hallgatva, Zsebit figyelve...
Nincsen szó, amivel elmesélhetném, ahogyan visszaadta/mesélte nekünk a történetet...
Sírtunk és nevettünk mindannyian, annyira tündérbogyóéééédes volt...
Igazi... IGAZI KÉTÉVES gyerekecskénk van!
Boldog, kiegyensúlyozott, békés (ha minden úgy történik, ahogy Ő akarja!) kis manóka.