Szemüveg

A fotón egy régebbi régi szemüvegem van, ami csak távollátó. Amikor ez készült, még csak távolba láttam rosszul, a közellel nem volt baj

Itt lenne az ideje egy új szemüvegnek. A régi már erősen megkopott (a lencséin), a kerete is nyeklik-nyaklik, letörött az egyik kis pöcök, ami "ráülteti" az orrnyeregre... szóval több sebből vérzik. Konkrétan használhatatlan. A régi-régi szemügém meg... ááááh! Az már csak arra jó, hogy az utcán aránylag balesetmentesen tudjak közlekedni.

Na, ja! Kétféle (közelre is, távolra is szemüveg kell már) dioptria egybecsiszolva, fényre sötétüljön, meg a keret is "álljon" valahogy... summa summarum cirka nyolcvanötezerből már ki is hozható. Most, ebben a hónapban. 

Merthogy az október a látás hónapja, ezért a lencse árából adnak 40 % engedményt, a teljes ár (csak a lencsére!) százhatezer jó magyar forint.

Hát nem is tudom. 

Ezt még emésztenem kell egy kicsit.

Egy este az Operettben

szelfi az Operettből

Ajándékba kaptam egy szép estét a tántikkal. Ráadásnak pedig egy előadást is megnéztünk az Operett Színházban. Jó volt! 

Amikor még nem tudták, hogy én már látom Őket...

Aztán észrevettek...

:o)))))

Vihánc van :o))

Ettünk perecet, nyammmm!

Ne merj lefényképezni két pohár borral a kezemben! Hahahaha...

Megvártam, míg a tántik elindultak hazafelé a busszal :o))

A diófa dicsérete

"A diófáról nem lehet lelkesedés nélkül írni. Ő a kert nesztora, szeniora, bölcs, öreg uralkodója. Magas és szélesen elterülő koronája sok helyet követel.
Mégsem sajnálom tőle, mert a diófa kínálja a legszebb, legillatosabb lombsátrat; az ő árnyékában otthon érzi magát a kertész, mert az ide állított ülőalkalmatosságon a legkellemesebb tavasztól őszig reggelizni, olvasgatni, délután egy jóízűt szunyókálni, vagy barátokkal egy pohár pincehideg bort, forró, illatos kávét elfogyasztani, esetleg egy izgalmas ultipartit eljátszani. És persze a frissen szedett, feltört, meghámozott dió se utolsó dolog, különösen, ha néhány szem édes szőlőt is nyújt hozzá a kert." - írja Bálint gazda itt.

Nekem nagy szerelem a mi mártoni diófánk. Nem tudnám szebben fogalmazni, mit érzek, ha ott vagyok a kertben, ha terítek az alá tett asztalra, ha hintáznak az ágára szerelt hintán az unokáim. Mindig is azt éreztem, hogy ő lesz az, aki IGAZÁN hiányozni fog, ha egyszer eladjuk a nyaralót.

Tegnap este, a vacsora asztalnál beszélgettünk, tervezgettünk, mi lesz, hogy lesz, ha egyszer megvalósíthatjuk az álmunkat... nagy ház, nagy kerttel, birtokkal... saját gazdasággal.

Én soksok diófát szeretnék. Megtanulni a diófát nagyonnagyon. Mindent tudni róla, gondozni, szeretni, és ezt a szeretetet megmutatni az unokáimnak is.
Amikor szedjük a diót, amikor törjük a karácsonyi (vagy máskor sütött) süteményeinkhez, mindig eszembe jut Csaba testvér története a kilenc diófáról. Ismeritek?

Aztán este, mikor leültem a gép elé, Bálint gazda mondatai jöttek a szemem elé.

Mi ez, ha nem égi jel? :o)))))

A vihar

Az ecseri úti metró állomás. (fotó innen)

Ültem a 47-es villamoson, ami két megálló után, a budafoki kocsiszín közelében leállt, mert tele volt a sín mindenfélével (akkor még volt áram, mehettünk volna tovább). Zuhogott a borsó nagyságú jég a kocsira, félelmetes hangja volt. Látni nem lehetett semmit, mert összefüggő vízfüggöny folyt le az ablakokon. Fölhívtam a Papát, hogy beszélhessek valakivel arról, hogy FÉLEK. NAGYON! Rémisztő volt, na!

Aztán megszűnt az áram, és a sofőr közölte, hogy az első ajtót kinyitja, saját felelősségére leszállhat, aki akar (két megálló között voltunk, meredek volt a dolog). Nagy nehezen elvergődtem a következő buszmegállóig, és fölkapaszkodtam a következő tömött buszra. Azzal eljutottam a Bikás parkig. Kb. ötven lépés volt a busztól a metró, szarrá áztam. Az esernyő nem ért semmit a szélviharban (pedig akkor már csillapodóban volt a szél). A négyes metróval még akkor nem volt baj.

Simán eljutottam a Kálvin térig. Ott aztán megint "helyzetbe" csöppentem. Sokára jött a metró, és az elsőre nem tudtam volna bepréselni magam, így aztán nem is próbálkoztam. A következővel eljöttem. Ötven fok meleg a metró-kocsiban, ingerült, büdös emberek, alig vártam, hogy a Határ úthoz érjek.

A Nagyvárad térnél pár másodperccel tovább állt a metrónk, mint szokott. A hangosbemondón egy nő hisztérikusan ismételgette, hogy műszaki okok miatt ki kell üríteni a peront, mindenki azonnal hagyja el az állomás területét.  Sokszorsokszor egymás után elmondta, hajtotta a népeket kifelé, mi meg csak néztünk, akkor most mi vaaaaan??? Menjünk mi is? Senki nem mozdult, dermedten álltunk, a metró vezetője belerecsegett valamit a mikrofonba, amit nem értettünk, annyira torz volt a hang. Rémisztő volt, hogy nem tudtuk mit kell tennünk. És akkor bezáródott az ajtó. Nem nagyon pánikoltam be, csak egy kicsit, hogy most mi lesz...

Az már csak a hab volt a tortán hogy az Ecseri útnál is állt a víz a peronon, tele fagallyakkal, rengeteg falevéllel.

De ezután már "esemény-mentesen" elértünk a Határ útig..

Ott ért a következő "finomság": nem tudtam átmenni az úttesten hömpölygő áradaton. Nem azért, mert féltettem a papucsom-ruhám a víztől (az már úgyis mindegy lett volna), hanem mert nem tudtam hol van a sín, gödör, stb. Egy nő, karján a kicsivel nekivágott, de lejött a lábáról a papucs, majdnem összetörte magát is, gyereket is. Egy férfinek szintén eltűnt a vízben az egyik papucsa, ő levette a másikat is, és a túloldalon bedobta a kukába (Még sosem láttam ennyi tönkrement, szanaszét heverő esernyőt, mint ma!).

Miközben gyalogoltam az Europark mellett, az Ady Endre úton, egyre távolodva az otthonomtól, hogy megfelelő átkelőhelyre leljek, Papus próbált meg lelket önteni belém. Addigra már a hisztéria határán voltam, sírás fojtogatta a torkomat. 

És végre, VÉGRE a Határ úton voltam! Siralmas látvány fogadott. Derékba tört fák, leszakadt vezetékek.

Három óra alatt tettem meg a máskor egy órás utat.

Itthon vagyok.

És mert szeret engem a Jóisten, épségben.

Bélus is hazaért, nem kisebb viszontagságok árán, nem kevesebb idő alatt. Csepelről.

Most már jó, mert újra együtt vagyunk. Biztonságban. 

Nagyon megviselt ez a pár óra.

Odakint pedig készülődik egy újabb vihar...

Sodrófadíj

Tegnap, mikor megláttam ezt,

*

bizseregni kezdett bennem valami. Oda kéne állni.... megmérettetni a sütős tudományom... vagy csak ott lenni lenne jó.
Aztán megláttam ezt,

**

és elbizonytalanodtam. Ez annyira ötletes, bennem meg egy cseppnyi kreativitás se nem van, mi a cél ezzel? Na, mi? Hagyom a fenébe, sütögessek én csak a családomnak! Szeretik, van sikerélmény... akkor meg mit akarok?

De nem hagyott nyugodni.

Már éjfél felé járt az idő, csak ültem a gép előtt, és egyre tisztábban láttam magam előtt a tortát, amit készíteni fogok. Versenyezni fog, vagy sem, az még a jövő titka, de elkészítem.

Mézes krémesből készül majd a torta,

szép, kerekre vágva (kicsit nagyobb formátumban, mint egy hagyományos születésnapi).

A tetején pedig, aszalt gyümölcsökből kirakva, a Fény éve szimbólum,

***

és, ha sikerül, a napocska közepére egy wekerlei tulipán motívum kerül, csokival rajzolva.

****

Ha lesz elég bátorságom belevágni...

DE nagyon piszkál odabent ez a feladat... :o))))

*

**

***

**** jelölt fotók valahonnan az internetről

Megtaláltam végre Borókám mézes krémes születésnapi tortáját három évvel ezelőttről!

Szóval így képzelem. Csak nagyobb átmérőjű lesz, és a fent említett díszítés kerül a tetejére.

Vég(r)e

Végre vége!

Mindenkinél rend, és tisztaság, ragyognak az ablakok, csempék, szaniterek, illatoznak a szőnyegek.

Aminek egyenes következménye, hogy nálam nem lehet kilátni az ablakon, a szobánk poros, a konyha/ebédló/fürdő csak azért néz ki valahogy, mert Ilcsibogár is itt lakik. :o))))

És ezen nem is fogok változtatni.
Erőm végére értem.
Holnap még ezt-azt vásárolni kell, bár a nehezén már ott is túl vagyunk. Aztán már csak főzök, sütök. Vasárnap pedig végre újra együtt lesz a család.

Lehet, hogy befogom őket takarítani... :o)))

Natika, a nagyon hülye, és a naplemente

Valami csodaszéééép naplementében gyönyörködhettünk ma Mártonban.
Hihetetlen vörös színben tündökölt az alábukó nap, mielőtt elment aludni! :o)))

Szájtátva, sóhajtozva csodáltam a látványt, közben automatice sikáltam a csempét.
Ahelyett, hogy rohantam volna haza a fényképezőgépemért, hogy megörökítsem.

Így "csak" a lelkemben van az élmény.

K.O.

Most éppen kiütéssel győzött az influenza.

Karácsony óta huzakodom a különféle nyavalyákkal.

Valamit kezdenem kell a lelkemmel.

Mert elegem van.



/Azért a Papának elkészül holnapra a meglepi születésnapi torta. Olyat készítek neki, amire évek óta vágyik, és én évek óta gyáva vagyok belevágni az elkészítésébe...
Az ünnepelt úgy tesz, mintha nem érdekelné, és ma óránként hatvanszor mondta csak el, hogy inkább feküdnöm kéne.
Viszont a Zsebiiiiiiii!! Hát ő nagyon izgul, mikor lesz már torta-evős vasárnap. :o)))))) /


Hát ezek a jó híreim vannak mára...

A tegnapról

... azért nem mondhatnám, hogy az én napom volt.

Korán indult, fodrásszal, aztán Gyuri bácsi tea boltját is nyitva találtam, idáig még minden rendben volt.

És akkor elindultam dolgozni...
A villamoson hagytam a papírtasakot, négy csomag gyógyteával, és a kesztyűmmel. Ami NAGYON AZ ENYÉM VOLT!
Hiába keresem, nem találom a vigaszt abban a gondolatban, hogy valakinek hasznára lett ez a kis táska. A gyógyteát pótolhattam (visszamentem a boltba munka után, és megvettem újra), de a kesztyű... azt AnyósomMami kötötte nekem... Ő már nincs köztünk, nem lesz helyette másik...

Bementem a gyógyszertárba, leadtam a receptet, kiderült, hogy hétfő délutánra lesz kész az orrcsepp a gyerekeknek, mert ügyelet van csak, labor nincs. Kifizettem, elfogadtam a tényt, de addigra valszeg nem lesz rá szükség, meggyógyulnak a csimotkáink. Ez azért nem olyan nagy baj! :o)))

Hazaérve tettem-vettem, eltörtem egy poharat mosogatás közben, begyúrtunk Zsebivel még egy adag sajtos-túrós tésztát a pogácsához...

Végül, mintegy megkoronázva ezt a szép napot, Papus teáját készítve, leforráztam a lábam.

És akkor leültem.
Sziszegve, jajgatva, kicsit nyalogatni a sebeimet.

Papust pedig megkértem, hozná már be a kamillateámat, mert, ha én teszem mindezt, még katasztrófa lesz a vége.

Aztán, szerencsére, elmúlt a tegnap is... :o))))

Tadáááááám!!!!!

Na, ki érkezett ma hozzánk??? :o)))))   

   

A szín

Ilyen az idei, Mártonban főzött szilvalekvárom színe:

Mutatom a hétvégén (mindenkinek a kezébe adva egy üveggel), hogy ilyen színű pulcsit/blúzt/kardigánt/mifenét AKAROK! Ha van/láttok ilyet, szóljatok, adtam ki az utasítást. Erre a Robi megfogja Boró blúzát: Ilyenre gondolsz?  És vigyorog ezerrel...

Ilyenre hát, néztem egy nagyot.
És néha látok is...

Kövek

Talán említettem már, hogy szeretem a köveket.
Állandó társaim a számítógép mellett is. Egyiket Bélus fiamtól kaptam, az első erdélyi útjáról hozta... a másikat Napsugárlánytól (tőle rengeteg van), a következőt Zsebivel találtuk múltkor a parton, és megtetszett. A legfrissebb (a legkisebb) tegnapi. Kiscsikótól kaptam ajándékba a játszóérten, játodmamamilyenszépgabics? 

Boró is hozott nekem a tengerpartról, gyönyörűt... (Születésnapi ajándéknak, a pöttyösbögre mellé. Mert abból sincs elég. Sohasenem...)

Régóta készülök arra, hogy /az éppencsak megszületett :o))/, Zsebgyerekkel köveket fogunk gyűjteni a Duna-parton (vagy a Tatros partján, vagy bármilyen más víz partján), aztán otthon jól kifőzzük ecetes vízben, megszárogatjuk, megfestegetjük.
Az utóbbi hetekben is sokat gondolok erre, bár lehet, még korai ez a tevékenység neki... vajon érdekli-e majd? Ha igen, hosszú-hosszú ideig képes egy helyben ülni, állni, tenni azt, ami érdekes. Ha nem, egy másodpercre sem tud nyugton maradni.

Aztán ma, Aranyunknál ezt találtam:

"... Gondolod, kerül életed útjába

egyetlen gátoló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged

se, hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

hogy te megállj mellette,

nézd meg a követ, aztán kezdj el

beszélni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,

utadba minden kő áldást hozott.

(Túrmezei Erzsébet)"

Szeretem.

Boldogságalbum

A képen Simon András grafikája látható

100 nap boldogság...
Rögtön megtetszett, amikor Katalinnál olvastam róla. Asszem tudtam az első pillanatban, hogy én ezt végig játszom... és játszom most is, hiszen nem telt még el száz nap azóta...
De TÉNYLEG CSAK játéknak tekintem, jópofa dolognak. Szeretem.
Olvastam persze, hogy akik sikeresen teljesítették a kihívást, azok... blablabla... hittem is, nem is.
Próbáltam, még az elején, emilben fölvenni velük a kapcsolatot, többször, nem jött válasz... mintha egy fantommal leveleztem volna. De nem érdekelt ez sem, gondoltam ez az én egyszemélyes játékom lesz, néha nekem is szabad ilyet, nem foglalkozom fantomokkal.

Aztán volt a kép a nagyanyámról... olyan boldogság-lavinát indított el a családomban, hogy csak tátottam a számat. Tettem föl más fotókat is, régieket, hogy örültek ezeknek!

És ma este...
Kaptam egy üzenetet. "Mióta téged megismertelek, szinte csak jó történik velem..."
Elmondhatatlanul jól esett.
Egy mondat, egy ismeretlen ismerőstől.
Köszönöm Neked, Ágnes! :o))))

Amikor már...

... azt gondoltam, vége a napnak, visszajöttem, hogy kikapcsoljam a gépet, aztán alvás.

És akkor ebbe botlottam facebookon...

Elszabadultak bennem az érzések... olyan szépek... olyan ártatlanok... és a Gergő itt olyan Zente!

Csak tudnám ki ücsörög a mellkasomon... alig kapok levegőt, és olyan homályos minden...

Annyira szeretem őket!

Óvjad Őket édesjó Istenem!

Vasárnap délután

Van abban valami finom... valami nekemnaggyonjóóó érzés, amikor ebéd utáni alvásukból, a frissen kisült meggyes pite illatára bújnak elő kuckójukból a gyerekek... hmmmm!

Csendben...

... fuldoklom, vagy valami ilyesmi, most már "csak" a köhögéstől.
A hét elején olyat tettem, amit 35 éve nem, két napot és két éjszakát végigaludtam egyfolytában. Vécézni, inni, egy-egy rövidet zuhanyozni tudtam talpon maradni. Vasárnap estétől, szerda reggelig. Volt közben hőemelkedés (nem nagy szám, csak majdnem belehaltam! nem bírom, ha láz van bennem, nna! fáj a bőröm, bármi hozzám ér... lepedő, Embör keze, az érintésbe percenként elpusztulok. Aznap este sírtam a zuhany alatt a fájdalomtól. Ebben a percben már hihetetlen, de így volt), őrült fejfájás két és fél napon át. Étel semmi, ami nem olyan nagy baj, a folyadékot pumpálták belém dosztig, de aztán eljött a szerda reggel. Akkor már talpra tudtam állni, bár szemernyi fittség nem volt bennem, elmentem dolgozni. Muszájka rám szólt...
Papus, Ilcsi frászt kapott a mutatványtól (Emberem ugrásra készen, ha menni kell nagyanyóért napközben).

Nem kellett.
 Egész jól sikerült a nap, meg a hét további szervezése is, ma is itthon lehettem, pihenősen, csak kicsit vásárlósan.
Csak ez a köhögés!
Pedig eszem a mézet (!!!), iszom a teát (!!!). Mit kéne még tennem???
Najóóvannna, ez csak költői kérdés volt. Lenne még mit...

Annyideannyi gyümölcsöt, zöldséget, savanyú káposztát, fokhagymát, fittyfenét eszem, hogy, nnna! Értem én, hogy a lélek nincsen rendbe, oszt jön a kórság, de... nagyon akartam, hogy ez ne legyen így!

De valamiért ennek így kellett történnie, és megmaradok, az most már biztos,  Zsebinek sem kell az ágyam körül száguldozni leföl, micijác nadanyó?, ajszoj mama? kéjek dódteját mama.

Csak ez a köhögés! Utálom!



Borókám már (remélhetőleg!) túl van rajta, Katalint látom, hogy ő is dögrováson, de a többiek, remélem rendben vagytok!

Furcsa

Olyan fura itthon lenni hétköznap... napközben... és péntek is van...

Eddig Zsebiztem, de most olyan álmos csönd van körülöttem.

Sirató

Nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodni Mama!

Én nem akartam leszedni még a fenyőfánkat!

De leszedtük. Nyüssz!

Az ajándék

Nem régen van, hogy dolgozom náluk. De vannak emberek, akikkel az első pillanattól kezdve egy hullámhosszra kerülünk. És nem csak azért, mert egy idősek vagyunk. Itt az egész család olyan, hogy jó ott dolgozni, velük lenni. Ki tudja, hogy működik ez. Én nem.

Évával beszélgettünk, közeledik az új esztendő, naptárt szeretnék, mert rohamosan gyűlnek januárra a cetlik munka ügyekben. Aztán eljött az év utolsó munkanapja is náluk, amit le kellett mondanom Jani sógor temetése miatt. Gyere be az ajándékodért valamelyik nap. - mondta a telefonba. És mentem. Nagyon szép, kis formátumú határidőnapló volt a csomagban. Amolyan igazán nőcis.
És az ajándékkísérő kártyán a jókívánságok mellé egy idézet. Az egyik kedvenc (és nekem a legeslegszebb karácsonyi) Ady versből.

Folytak a könnyeim hazafelé.

Csernus

Már akkor tudtam, hogy el kell olvasnom ezt a legújabbat, amikor megláttam az első hirdetést.
De azt is tudtam, hogy idő kell hozzá, míg elmegyek megvenni... elkezdem olvasni... végzek vele...

Nem tartom prűdnek magam, de mégis... zavar a szabadossága, nehezen lépek át az ebből fakadó ellenérzéseimen. Gondolom nem tett jót a hozzáállásomnak, hogy leegoistagezicett.
Pedig amúgy élvezettel olvasom/hallgatom a gondolatait.

Jól van! Sok a duma, a mismásolás, mondom magamnak már napok óta. Húzod az időt! (netán, hogy NE kelljen szembenézni?)

Aztán az előbb kaptam egy "lökést" innen.

Senki nem tud megmenteni attól, hogy elolvassam.

Jaj nekem!