A vihar

Az ecseri úti metró állomás. (fotó innen)

Ültem a 47-es villamoson, ami két megálló után, a budafoki kocsiszín közelében leállt, mert tele volt a sín mindenfélével (akkor még volt áram, mehettünk volna tovább). Zuhogott a borsó nagyságú jég a kocsira, félelmetes hangja volt. Látni nem lehetett semmit, mert összefüggő vízfüggöny folyt le az ablakokon. Fölhívtam a Papát, hogy beszélhessek valakivel arról, hogy FÉLEK. NAGYON! Rémisztő volt, na!

Aztán megszűnt az áram, és a sofőr közölte, hogy az első ajtót kinyitja, saját felelősségére leszállhat, aki akar (két megálló között voltunk, meredek volt a dolog). Nagy nehezen elvergődtem a következő buszmegállóig, és fölkapaszkodtam a következő tömött buszra. Azzal eljutottam a Bikás parkig. Kb. ötven lépés volt a busztól a metró, szarrá áztam. Az esernyő nem ért semmit a szélviharban (pedig akkor már csillapodóban volt a szél). A négyes metróval még akkor nem volt baj.

Simán eljutottam a Kálvin térig. Ott aztán megint "helyzetbe" csöppentem. Sokára jött a metró, és az elsőre nem tudtam volna bepréselni magam, így aztán nem is próbálkoztam. A következővel eljöttem. Ötven fok meleg a metró-kocsiban, ingerült, büdös emberek, alig vártam, hogy a Határ úthoz érjek.

A Nagyvárad térnél pár másodperccel tovább állt a metrónk, mint szokott. A hangosbemondón egy nő hisztérikusan ismételgette, hogy műszaki okok miatt ki kell üríteni a peront, mindenki azonnal hagyja el az állomás területét.  Sokszorsokszor egymás után elmondta, hajtotta a népeket kifelé, mi meg csak néztünk, akkor most mi vaaaaan??? Menjünk mi is? Senki nem mozdult, dermedten álltunk, a metró vezetője belerecsegett valamit a mikrofonba, amit nem értettünk, annyira torz volt a hang. Rémisztő volt, hogy nem tudtuk mit kell tennünk. És akkor bezáródott az ajtó. Nem nagyon pánikoltam be, csak egy kicsit, hogy most mi lesz...

Az már csak a hab volt a tortán hogy az Ecseri útnál is állt a víz a peronon, tele fagallyakkal, rengeteg falevéllel.

De ezután már "esemény-mentesen" elértünk a Határ útig..

Ott ért a következő "finomság": nem tudtam átmenni az úttesten hömpölygő áradaton. Nem azért, mert féltettem a papucsom-ruhám a víztől (az már úgyis mindegy lett volna), hanem mert nem tudtam hol van a sín, gödör, stb. Egy nő, karján a kicsivel nekivágott, de lejött a lábáról a papucs, majdnem összetörte magát is, gyereket is. Egy férfinek szintén eltűnt a vízben az egyik papucsa, ő levette a másikat is, és a túloldalon bedobta a kukába (Még sosem láttam ennyi tönkrement, szanaszét heverő esernyőt, mint ma!).

Miközben gyalogoltam az Europark mellett, az Ady Endre úton, egyre távolodva az otthonomtól, hogy megfelelő átkelőhelyre leljek, Papus próbált meg lelket önteni belém. Addigra már a hisztéria határán voltam, sírás fojtogatta a torkomat. 

És végre, VÉGRE a Határ úton voltam! Siralmas látvány fogadott. Derékba tört fák, leszakadt vezetékek.

Három óra alatt tettem meg a máskor egy órás utat.

Itthon vagyok.

És mert szeret engem a Jóisten, épségben.

Bélus is hazaért, nem kisebb viszontagságok árán, nem kevesebb idő alatt. Csepelről.

Most már jó, mert újra együtt vagyunk. Biztonságban. 

Nagyon megviselt ez a pár óra.

Odakint pedig készülődik egy újabb vihar...