Ma délután picit korábban sikerült hazaérnem a szokottnál.
Nem ült senki a gépnél, gondoltam, nosza, gyorsan körbekukkantok, kinél, mizújs.
Miközben nyitottam a masinát, mondtam Ilcsinek, kéne írnom valamit a blogba, mer' az OKati mingggyáá reklamálni fog.. Mire végigmondtam, már itt is voltunk, és olvastuk a kommenteket... :o)))
Jelentem Zsebi még nem csinálta meg a lépcsőt, s amikor alszik, akkóómeg én nem vagyok itthon. Ha meg igen, még mindig abban a szobában alszik, ahol az egyetlen, működő számítógép van. És ugye, PociMaci háborítatlan alvása mindenekelőtt! :o)))))))
Szóval megvagyunk, jól vagyunk, még egy szinten mindenki mindenkivel és mindennel. :o)))))
Készül a mese egy tizennyolc hónapos Kiscsikóról...
Amint lesz fél órányi idő, amikor nem akar mindjárt az ölembe ülni, amint leülök a géphez (miközben sikítozva mutatja "entét"), elmondom ám Nektek is.
Csak bírjátok kivárni... :o))))))
:)
VálaszTörlésKivárjuk! Én biztosan
VálaszTörlésIdő mint a tenger. Várunk.
VálaszTörlésPuszillak benneteket.
Jóvvanna! látom, csak én vok ilyen türelmetlen.
VálaszTörlésBiztosan összefügg a friss-nyuggerséggel.
Azé' örülök ám, h. sikerült kiprovokálni egy bejegyzést. (különösen a fotókat csípem... az az elmélyült olvasás...)