Régóta készülök legyező tortát sütni. Boldogságos voltam, mikor a családi csoportban megláttam, hogy az egyik rokon leányzó elkészítette az édesanyja születésnapjára. Receptet is kaptam, gyakorlati tanácsokkal, fázis-fotókkal, égi jelként tekintettem a bejegyzésre.
Az is volt, csak fordított előjellel.
Bele sem kellett volna kezdenem.
De belefogtam. Már pénteken. Megsütöttem a rolád-lapot, a kakaós piskóta karikát, elkészítettem a krémet. Csokoládésat, mert erre szólt a "rendelés". :o)))) Nem akartam túlcifrázni, egy egyszerű krémet gondoltam, pudingból, följavítva némi vajjal, mascarponéval... Csak kilencszázkilencvenkilencszer készítettem eddig. Közel volt az éjfél, mire a krém is elkészült. Túl lágynak tartottam, gondoltam csücsül egy pár órát a hűtőben, reggelre pont olyan lesz, amilyen kell nekem. Illetve a tortalapnak.
Aztán reggel rá kellett döbbennem, hogy nem elég egy darab a rolád-lapból. Gyorsan sütöttem még egyet. Aztán megpróbáltam összeállítani a tortát. Kentem, vágtam, tekergettem... az meg csak csúszott szana, meg széjjel.
A végső döfést akkor kapta szegény pára, amikor a deszkáról (amin összeállítani próbáltam) átkerült a tálcára. Szép lassan, de biztosan csúszott széjjel. (ezt nem mutatom meg)
Ekkor már tíz óra körül járt az idő, és délután négyre kész tortával indulnunk kellett volna vendégségbe. Mit mondjak... sírás-közeli állapotban voltam... már a látványtól is persze.
- Ne törődj vele! Majd én megeszem. Süss egy másikat. - mondta a Papus. Mert egy kibicnek, ugye...
Mert ugye az csak annyi, hogy hipp-hopp sütök egy csokoládé tortát.
De azért igaza volt! Megígértem, várták a tortát, cselekedni kellett. Gyorsan fölmértem a terepet, mi van a kamrában, hűtőben. Szaladt Ilcsi a sarki kispiszkosba a tíz darab tojásért, ennyi híja volt a következő sütésnek.
Száz szónak is egy a vége: lett csokoládé torta. A bevált, finom, párizsi krémmel. Igaz, nem legyező torta, CSAK egy sima, egyorrú kerek tortácska.
Persze a roncs is elfogyott.
Nem én ettem meg.