Talán említettem már, hogy szeretem a köveket.
Állandó társaim a számítógép mellett is. Egyiket Bélus fiamtól kaptam, az első erdélyi útjáról hozta... a másikat Napsugárlánytól (tőle rengeteg van), a következőt Zsebivel találtuk múltkor a parton, és megtetszett. A legfrissebb (a legkisebb) tegnapi. Kiscsikótól kaptam ajándékba a játszóérten, játodmamamilyenszépgabics?
Boró is hozott nekem a tengerpartról, gyönyörűt... (Születésnapi ajándéknak, a pöttyösbögre mellé. Mert abból sincs elég. Sohasenem...)
Régóta készülök arra, hogy /az éppencsak megszületett :o))/, Zsebgyerekkel köveket fogunk gyűjteni a Duna-parton (vagy a Tatros partján, vagy bármilyen más víz partján), aztán otthon jól kifőzzük ecetes vízben, megszárogatjuk, megfestegetjük.
Az utóbbi hetekben is sokat gondolok erre, bár lehet, még korai ez a tevékenység neki... vajon érdekli-e majd? Ha igen, hosszú-hosszú ideig képes egy helyben ülni, állni, tenni azt, ami érdekes. Ha nem, egy másodpercre sem tud nyugton maradni.
Aztán ma, Aranyunknál ezt találtam:
"... Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.
(Túrmezei Erzsébet)"
Szeretem.
