 |
| Főzőcske közösen :o) |
Köszönjük a jókívánságokat! Papus a születésnapost, én a gyógyulóst.
Nem vagyok jól. Lázam már nincs, de... sz@r ez, úgy, ahogy van!
Deazééé... nyitogatom a szemem, Zsebi hasal az ágy szélén, néz a hatalmas, fekete szemeivel... felébredtél nagyanyó?... meggyógyultál már?... hát muszáj, na! Van mellettem két kisgyerek, akik nem értik, mert nem is kell érteniük, hogy mitől/miért nyűglődöm. Ők azt akarják, hogy lovagolni lehessen a mama hátán, hogy együtt menjünk a táncházba, mesemondóra, játszóértre... hogy tudjunk kavicsot gyűjteni/dobálni, együtt rajzolni, mittomén... hogy oda tudjanak bújni, ha jólesik... kell a teljes gyógyulás!
Nemcsak miattuk. Rengeteg dolog van ebben az évben. Meghirdettük Mártont. Komolyan. Szakemberre bízva a dolgot. Kapott két hónapot.
Papa azt mondta, megvan a pénz, két hónap alatt befejezik a lakást.
Akkor elmegyünk egyet csavarogni Erdélybe.
Aztán újra itthon, Zsebi megkezdi óvodás életét, mi pedig eladjuk a két lakást (mienk, Anyué), elintézzük a piszkos anyagi dolgainkat, aztán meglátjuk, merre tovább. Hely... ház... birtok kiválasztva, több is!, csak dönteni kell. Az egyenlet sokismeretlenes, de ettől igazán izgalmas.
Most pedig a szülinapi tortáról.
Életem legborzalmasabb torta-sütéses éjszakája van a hátam mögött! Aminek semmi köze az influenzámhoz!
Az úgy volt, hogy a Papus már régóta akart egy dobos tortát. Éreztem én, hogy nem egyszerű a történet, húztam, halasztottam (évek óta!!), nem mertem belevágni.
Aztán, kb. egy hónapja, egy ismerős elém tett egy papírt (szeret sütni ő is, sokszor, sokféle receptet cseréltünk már). "A" dobos torta receptje!- mondta jelentőségteljesen hangsúlyozva. Egy erdélyi nénitől kaptam.
Anyukája rögtön a szívéhez kapott. Normááális vagy???!!!!???!!! Ezt mutogatod neki?
Teljesen kiakadt.
Nanáááhogy azonnal fölébredt az érdeklődésem, és már olvastam is. Miközben I néni folyamatosan dohogott, hogy ebben a konyhában aztán nem lesz ennyi tojás/izé/miegymás elpazarolva egyetlen édességre! Még, ha olyan finom is.Szóval így kezdődött.
Mert persze, hogy EZ A RECEPT kellett nekem. Egész héten gyűjtögettünk Ilcsivel. Hozta a rengeteg tojást a piaci kofától, házit, természetesen. Péntekre megvolt minden, ami kell. Kiadós influenzával együtt...
Papus mondta, ne most, halasszuk el, ráér egy/két/három héttel később is az az ünnepi ebéd. Persze nem tudta miről van szó (csak annyit, hogy torta készül).
De én már makacs voltam. Zsebi is izgalomban volt a pénteki visszafogott köszöntésen...
éééésholatojtanagyanyóóó????? ezt annyiranagyon nem értette. Hát milyen születésnap az, ahol nincsen torta?
Szóval belefogtam.
Első lépésként Papust kitiltottam a konyhából /Aki ismeri a lakásunkat, tudhatja, ez nem kis dolog volt... :o)))))/.
Először a krém, mert annak állni kell a hűtőben. Órákat.
Estefelé kezdtem a lapokat sütni, Zsebi hathatós segítségével, rémségesen nehezen boldogultam a sütőpapíron történő tésztasütéssel, közben állandóan hessegetnem kellett Kiscsikónkat, mert egy ültő helyében föl akarta falni a kész lapokat. Két perces meló lett volna neki. Vagy még annyi sem. Ezt sem értette, na, de aztán elfogadta, hogy most nincs elő-kóstolás. Okos ez az én kis Zsebim!
Lapok készen. Letakarva, eldugva, mert elérkezett a vacsora-idő.
Mikor elcsitult a nép, véglegesen összeállítottam a krémet, megkentem a lapokat, egy részt félretéve, mert akkor még úgy gondoltam, olyannagyonbaromi ügyes vagyok, hogy majd én féloldalasan megemelem egy kis csokoládé-trutymóval, és hűűű, meg ha!
Ja!
Következett a (számomra) legnehezebb része a produkciónak: a tetejére a karamell. Nnnnna!!! Hát ilyet én még soha... és nem is akartam... és nem véletlenül... és... pffffff!!!!! Ötvenszer jöttem a géphez megnézni, hogy BIZTOS, hogy a cukrot csak úgy, szárazon kell kezdeni kevergetni? És utána? És hogyan? És mivaaan????!!!!
Voltak praktikák a fejemben, mert a gúgli a barátom, de SEMMI A KEZEMBEN! Két dolog zsongott (a kórságon kívül!) az agyam helyén: nagyon gyorsan kell dolgozni, mert hamar megköt, és VIGYÁZAT! VESZÉLYES MŰVELET! AZ OLVASZTOTT CUKOR FORRÓ! RAGADÓS!
Jól van! Lássunk neki!
Na EZ egy borzalom volt! Nem, hogy gyorsan elsimítani, de még csak kiönteni sem sikerült olyan gyorsan, hogy közben folyékony is maradjon. Mikor végre (szerintem NAGGGYON GYORSAN!) kiöntöttem/kikapargattam a lábosból azt a trutyit, és belefogtam a szétmázolásához, már ragadt a vajas késhez! És még hátra volt a tortaszeletek kialakítása a teljes megkötés előtt.
Nem húztam ki a karamellt egész a lap széléig.
Úgy-ahogy vagdostam csak be a szeletek helyét. Arra meg aztán végképp nem figyeltem, hogy szép, snájdig egyforma-szeletek legyenek.
Lesz@rtam. Akkor már.
Hagytam teljesen kihűlni. Legnagyobb meglepetésemre aránylag könnyen szétszedhetők voltak a torta-tetőcskék. Vannak még csodák.
Eddig megvolnánk. Már csak be kell fednem a tortát a karamelles torta-szeletkékkel, alá egy kis krém, hogy pofás (???) legyen, és mehetek fürdeni (ekkorra már egy merő víz voltam, a fejem búbjától, a talpamig, beleértve a ruhámat is), aludni.
Elő egy habzsákot, bele a csillagcső, ha lehet a legnagyobb, szép legyen az a krém-rózsa.
Megtöltöttem, és kezdtem nyomni...és egyetlen szempillantás alatt minden csokis lett a közvetlen környezetemben... megrepedt egy helyen a baromijóminőségű habzsákom.
Ekkor történt, hogy leültem a tortám mellé az ebédlő székre, és csendben fuldokolva elkezdtem röhögni. Visítva, sírva is tudtam volna, de mindenki aludt már. :o)))
Aztán befejeztem. Azért is.
Ez hát az én első,
és utolsó dobos tortám hiteles története.
Persze, nem fog ez sem rajtam maradni. Hogy is mondta a reklám anno? Ronda, és finom... :o)))
Mi bajod van ezzel? Egyetlen baja van csak! Kevés a krém benne...
A ZSEBI MEG A KISMASZAT IMÁDTA!!!!!!
Akartok fotókat* is? :o))))
Nem bánom! Legyen. :o))))
/Zsebi sajnos nem szereti mostanság már, ha fotózzuk, deazééé... :o))))/
 |
| A nap képe. Nekem. |
*Készült videó, bár nem túl jó az egyik. Majd azt is mutatom, ha föltöltődik még ebben az évezredben...
