Kora reggel halkan kopogtatott. Papus ébredt föl először, kapkodva rángatta magára a tréning nadrágot. Akkorra már én is TUDTAM, hogy csak Ő állhat az ajtó előtt. Iszonyat lepusztultan, koszosan, de szermentesen jött be, és mondta, fürdeni szeretne. Meg enne valamit.
Arra, hogy hol járt, miért nem jelentkezett a kórházban, nem kaptam világos választ. Talán Ő sem tudja. Csövezik, ahol éppen éri az este... a reggel. Van pince elég.
- Csak éppen nem tesz jót a beteg tüdőmnek. - mondta.
- Elegem van Anyu. - mondta még. Elegem van abból, hogy nem tudom abbahagyni... 3-4 napig bírom cucc nélkül, aztán újra beindulok. Beleőrülök, hogy TUDOM, nem szeretném csinálni, és MÉGIS megyek az anyagért. Be akarok feküdni a kórházba, és ki sem jövök onnan legalább három hónapig. Addigra talán letisztulok kicsit. Addigra talán lesz helyem valamelyik rehabon.*
Beteg. Nem csak a függőség kínozza, valami nem stimmel a tüdejével sem. Erőtlen, rettentő sovány.
Míg fürdött, és evett eldöntötte, hogy bemegy a kórházba. Együtt indultunk el, vettem neki jegyet, hogy metrózhasson.
- Nemsokára kiderül minden. - mondta. Ha befeküdtem, nem jövök este.
Délután aztán nem fogadott hívást jelzett a telefonom. TUDTAM, hogy Ő keres. Mindig föl tud hívatni valakivel. Megállít vadidegen embereket az utcán, és egyszerűen megkéri őket, hogy csörgessenek meg. Elmondja nekik, hogy nem kell megvárniuk, hogy fölvegyem, mert mindig visszahívok mindenkit.
- A fia üzeni, hogy várja a bevásárlóközpontban. - mondta a fiatal lány.
Tehát nem sikerült. Olyan szomorúság vett rajtam erőt, mintha először fordult volna elő... Mintha nem az egymilliomodik kudarc érte volna...
Vajon mi volt a hiba? Miért nem vették föl? Elment egyáltalán? Alig vártam, hogy találkozzunk.
Aludt az egyik pihenő-sziget kanapéján, mikor odaértem. Már az alvó testtartásából láttam, hogy most nem tiszta. Hosszan rázogattam, ébredjen, pár perc alatt elintézem a vásárlást, és mehetünk haza... Vagy hova is?
Tudatosan olyan pénztárhoz álltam sorba, hogy láthassam. Éreztem, hogy nem ússza meg. Mikor megint odanéztem, már a biztonsági őr ébresztgette, gondolom mondta neki, hogy menjen valahová más helyre aludni. Szörnyű volt az a kifejezéstelen tekintet. Fogalma sem volt hol van, mi történik vele. Aztán eszébe juthatott valami, mert LÁTTAM A SZEMÉN, HOGY ENGEM KERES!
Nagyon leizzadt, nem akart azonnal kijönni az utcára, leültem mellé a kanapéra.
- Nem feküdhetek be addig, míg nincsen személyim. (A TAJ kártyája nálam, a beutalót megírja még egyszer az orvos...)
Mutatta az ambuláns lapot, amit a kórházban kapott.
Próbálkozott pénzt kérni, bár tudja, hogy reménytelen. Már régen nem adok neki...
(Bár... A múltkor egy ismerős váltotta ki a gyógyszerét, annak az árát odaadtam neki. 800 Ft. Hogy eljutott-e a címzetthez, nem kérdeztem. Lassan már leszokom arról, hogy bizonyos dolgokra rákérdezzek.)
Egyszer csak lehuppant mellénk egy fiatal lány. Kiderült, ő hívott telefonon délután. Azt mondta, megkérdezi a családját, van-e valakinek felesleges cipője, kabátja, ami jó lenne Gergőnek Nem mondtam semmit, csak csöndben megköszöntem, hogy segített, és még mindig segíteni akar. Gergő elmondta, hogy a lány szólította meg, kérdezte segíthet-e neki valamiben, enni-, innivalót vett neki. ( Este fölhívott telefonon, hogy nem tudott szerezni ruhát, cipőt, de holnap találkozzunk a bevásárlóközpontban, és vesz cipőt, vagy kabátot... Valamelyiket... Amelyik fontosabb.)
Nehezen tettük meg a pár lépést hazáig. Gergő fázósan húzta össze magán a pulóvert, imbolyogva haladt mellettem, nekem pedig egyfolytában az járt a fejemben, hogy megint beengedem majd... Nem tisztán.
Ma reggel is kértem, csak akkor jöjjön, ha teljesen szermentes. Nekem egykutya, hogy drog, alkohol vagy nyugtató van benne (Szerinte nem mindegy. Most is csak annyi nyugtatót vett be, mondta, hogy "szinten" tudja tartani magát.). Régen nem otthona már ez a lakás. Nem alhat, nem tartózkodhat hosszabb ideig itt. Csak akkor jöhet, ha már hazaértem. De még mindig nem tudunk nemet mondani a fürdésre, evésre, még ebben a bódult állapotában sem.
Ma éjjel lesz hol aludnia. Fölhívta telefonon az egyik ismerősét, akinél lakhatna huzamosabb ideig némi kajáért... ha akarná.
Azt mondta, holnap hatkor ott lesz a bevásárlóközpontban. Napközben pedig megpróbál személyit intézni magának.
Talán TÉNYLEG ott lesz holnap hatkor...
Talán TÉNYLEG megpróbálja azt a személyit...
Nem tudok nem reménykedni.
*Volt már első helye a várólistán rehabon, szeptemberben, csak nem élt a lehetőséggel.
