...

Ma, 2015. április 27-én, este 19 órakor, az ikszedik kerületi rendőrkapitányságon feljelentettem a fiatalabbik gyermekemet, hogy visszaélt a bátyja személyes adataival, amikor a tettenérés során azokat adta meg személyes adatként. Nem először.

És a nap holnap is felkel.
És én... holnap is kimászok az ágyból, és elmegyek dolgozni.
És....

És... az élet megy tovább...

És én kapaszkodom.

Köszöntő

"Szia Anyukám Istenke Éltessen nagyon nagyon sokáig! Tudom hogy te értesz engem ebben a bazi nagy családban a legjobban! Örök hála érte SZERETLEK!"

Megjöttünk

... már egy hete...

Mesélnem kellene Erdélyről... fotókat megmutatni*... annyira várják Gyimesben...

Nincs kedvem... Gergő cirkuszai töltik be a mindennapjainkat, a gondolatainkat... a lelkünket...

...borzalmakat művel... magával... másokkal... már nem a mi Gergőnk, csak egy zombi...
A rendőrök napi vendégek errefelé... szombaton, hajnali órákban hívnak, hogy megkérdezzék, hol van a gyerekem, mit tudok róla, és adatokat egyeztetnek.. amikor az sem tudom merre van előre... vajon miket mondhattam azon a hajnalom?

Mostanra ott tartunk, hogy hallani, tudni nem akarunk róla.  De  a fájdalom itt van bennünk, nem hagyja feledni, hogy van egy betegünk, akin nem tudunk segíteni. Fájdalom a tekintetekben, ha beszélünk róla... És nincs nap, hogy ne beszélnénk róla.

Nekem már nem segít az orrvérzésig munka sem.

Mikor lesz vége ennek a rémálomnak? MIKOR?????? JAJJJJJJJJJ!!!!!





*Bélus fiam már tett föl párat a facebookon, én meg megosztottam. Mert az út azért jó volt.

...

- Sz. rosszul lett, és ki kell fizetni az ügyeleti díjat.

- Nekem kb. harminc forint van a pénztárcámban, és a többieké is üres most.

- Jól van! Akkor elmegyek megint lopni! - és köszönés* nélkül  bontotta a vonalat.

Az eszébe sem jut, hogy dolgozni is lehetne.

Vagy bevonulni egy kórházba/rehabra/mittomén.




*És ez még akkor is fáj, ha tudom, hogy beteg.

Tényleg úgy van az,...

... hogy a SORS nagy rendező. Kár bosszankodni dolgokon, mert előbb-utóbb mindig kiderül, hogy semmi nem történik véletlenül.

Tegnap városon kívül dolgoztam volna. El is mentem, ácsorogtam egy ideig a cudar hidegben a kapu előtt, mire sikerült elérnem a ház asszonyát. Kiderült, hogy elfelejtette, hogy ez a hétfő az a hétfő, amikor megyek hozzájuk. Nem először!
Hazafelé pedig szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy ebben a délelőtti időszakban, óránként egy busz van a városba, arra közel háromnegyed órát vártam. Nem voltam boldog, na!

Aztán alighogy elindultam a busszal, hívott Gergő. Mikor leszek otthon? Kellenének a papírjai, hogy bemehessen a kórházba. Mondtam, hogy nemsokára, és már vigyorogtam. Kívül, belül.





Ma pedig, munka után, Borókámmal szülinapozunk. :o)))))))

Szánkókészítő kerestetik!

Ma szánkókat nézegettünk, merazééé az nem lehet, hogy ne legyen a Kiscsikónak szánkója. Hogy hó sincs, az tök mindegy!
Nem tetszett a felhozatal. Keresni kéne egy szánkókészítő mestert. Ti tudtok ilyet?
Nem egyszerű ám elkészíteni egy ilyen járgányt! Nagyon megkuksiztam ma. Ilyen hajlított fa, olyan hajlított/görbe vas, nnnna, szóval nem lehet csak úgy sitty-sutty Papusra hárítani a feladatot.

Voltunk ma Zsebit ölelgetni. Kedden volt 14 hónapos a nagyfiú. Alig telik el pár nap egyik látogatástól a másikig, és nagyon sok  változást fedezek föl rajta minden alkalommal. Úgydeúúúgy szeretnék nap, mint nap együtt lenni vele, és látni az apró fejlődéseit.
Elkezdett hablatyolni. Folyamatosan. Mondja, mondja, és mondja, igaz, hogy latinul, ezért aztán mi nem is érthetjük. Laci bácsi szerint.
Egyre többet lépeget kapaszkodva valamiben. Hosszabban, ügyesebben, stabilabban áll már mindenféle kapaszkodás nélkül.
Bámulva néztük ma Papussal, hogy milyen elmélyülten pakolta az építőkockáit be a szekérbe, aztán ki a szekérből. Jó sok ideig játszott ezzel. Imádja ledönteni a kocka-tornyot, amit az Apa/Anya/Nagyapó/Nagyanyó épít.
Megbűvölten hallgatja, ha dalolunk, dúdolunk neki. Ilcsi kedvvel és sokat énekelt, míg a pocakjában volt, soksoksok zenét hallgattak már akkor is. Ez mostanra sem változott. Zsebi pedig imádja hallgatni. Figyel Apa meséire, lapozgatja  a mesekönyveit /Némelyiket már alaposan szét is lapozta... :o)))/.

Nagyapónak ma ezek a fotók lettek a kedvencei:

Persze ezeket is szereti:

Megjött Apa is.

Nehéz fotózni, videót készíteni róla, mert, amint meglátja a kezemben a masinát, ezerrel kotor felé, és venné ki el tőlem. Néha hagyom is, hadd vizsgálja meg közelebbről.



Hétfőn lesz a temetés, délután kettőkor. Az mindig nehéz nap a gyászolóknak, nem bánom, hogy ilyen hamar túl leszünk rajta.



Gergő telefonált kora délután, akkor még Zsebiéknél voltunk. Kérdezte, mikor érek haza. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk otthon. Még nem ért ide...

Ma

Gergő nem jött el a mai találkozóra. A leány ott volt, míg vártunk, beszélgettünk.
Kérdeztem, miért akar segíteni rajta? Nem is tudja, jött a válasz... Talán, mert van az ismeretségi körében hasonló sorsú ember. Vagy, mert volt az életében egy időszak, amikor ő is majdnem utcára került. Anyukájával "nem volt jó élni", eljött otthonról. A nagymamája segített rajta. Fedelet adott a feje fölé, jó szót, szeretetet. Elkezdett dolgozni, pénzt gyűjtögetett, egy idő után elkezdhette önálló életét: albérletbe költözött. Most úgy érzi, rajta a sor a segítésben.
Hálásan köszöntem, hogy segíteni akart.


Ma hajnalban meghalt Anyu bátyja. 73 évet élt.
Nagyon beteg volt, szinte egész életében küzdött a bajjal. Az utolsó hosszú-hosszú éveit (évtizedeit) ágyhoz kötötten élte. Hihetetlen volt az élni-akarása.  Amikor múlt héten jött a hír, hogy már az infúziót sem engedi bekötni, tudtuk, hogy nemsokára szeretett szülei mellett fog üldögélni egy égi felhő-kanapén. Megváltás volt neki a halál. Hamvai, végakarata szerint, szeretett Dunájába lesznek szórva.

Csak az Anyukám... Őt nagyon megviselte már az első testvér halála is (Heten voltak testvérek. A legidősebb  testvér pár évvel ezelőtt halt meg. Zoli bátyánk a második.).
Elkezdődött, mondta akkor.
Most még nem mondta ki, de TUDOM, hogy GONDOLJA: már Ő a legidősebb a testvérek között...






Imádkozom. A magam módján.

Bódulat

Kora reggel halkan kopogtatott. Papus ébredt föl először, kapkodva rángatta magára a tréning nadrágot. Akkorra már én is TUDTAM, hogy csak Ő állhat az ajtó előtt.  Iszonyat lepusztultan, koszosan, de szermentesen jött be, és mondta, fürdeni szeretne. Meg enne valamit.
Arra, hogy hol járt, miért nem jelentkezett a kórházban, nem kaptam világos választ. Talán Ő sem tudja. Csövezik, ahol éppen éri az este... a reggel. Van pince elég.
- Csak éppen nem tesz jót a beteg tüdőmnek. - mondta.
- Elegem van Anyu. - mondta még. Elegem van abból, hogy nem tudom abbahagyni... 3-4 napig bírom cucc nélkül, aztán újra beindulok. Beleőrülök, hogy TUDOM, nem szeretném csinálni, és MÉGIS megyek az anyagért. Be akarok feküdni a kórházba, és ki sem jövök onnan legalább három hónapig. Addigra talán letisztulok kicsit. Addigra talán lesz helyem valamelyik rehabon.*

Beteg. Nem csak a függőség kínozza, valami nem stimmel a tüdejével sem. Erőtlen, rettentő sovány.
Míg fürdött, és evett eldöntötte, hogy bemegy a kórházba. Együtt indultunk el, vettem neki jegyet, hogy metrózhasson.
- Nemsokára kiderül minden. - mondta. Ha befeküdtem, nem jövök este.

Délután aztán nem fogadott hívást jelzett a telefonom. TUDTAM, hogy Ő keres. Mindig föl tud hívatni valakivel. Megállít vadidegen embereket az utcán, és egyszerűen megkéri őket, hogy csörgessenek meg. Elmondja nekik, hogy nem kell megvárniuk, hogy fölvegyem, mert mindig visszahívok mindenkit.
- A fia üzeni, hogy várja a bevásárlóközpontban. - mondta a fiatal lány.

Tehát nem sikerült. Olyan szomorúság vett rajtam erőt, mintha először fordult volna elő... Mintha nem az egymilliomodik kudarc érte volna...
Vajon mi volt a hiba? Miért nem vették föl? Elment egyáltalán? Alig vártam, hogy találkozzunk.
Aludt az egyik pihenő-sziget kanapéján, mikor odaértem. Már az alvó testtartásából láttam, hogy most nem tiszta. Hosszan rázogattam, ébredjen, pár perc alatt elintézem a vásárlást, és mehetünk haza... Vagy hova is?

Tudatosan olyan pénztárhoz álltam sorba, hogy láthassam. Éreztem, hogy nem ússza meg. Mikor megint odanéztem, már a biztonsági őr ébresztgette, gondolom mondta neki, hogy menjen valahová más helyre aludni. Szörnyű volt az a kifejezéstelen tekintet. Fogalma sem volt hol van, mi történik vele. Aztán eszébe juthatott valami, mert LÁTTAM A SZEMÉN, HOGY ENGEM KERES!

Nagyon leizzadt, nem akart azonnal kijönni az utcára, leültem mellé a kanapéra.
- Nem feküdhetek be addig, míg nincsen személyim. (A TAJ kártyája nálam, a beutalót megírja még egyszer az orvos...)
Mutatta az ambuláns lapot, amit a kórházban kapott.
Próbálkozott pénzt kérni, bár tudja, hogy reménytelen. Már régen nem adok neki...
(Bár... A múltkor egy ismerős váltotta ki a gyógyszerét, annak az árát odaadtam neki. 800 Ft. Hogy eljutott-e a címzetthez, nem kérdeztem. Lassan már leszokom arról, hogy bizonyos dolgokra rákérdezzek.)

Egyszer csak lehuppant mellénk egy fiatal lány. Kiderült, ő hívott telefonon délután. Azt mondta, megkérdezi a családját, van-e valakinek felesleges cipője, kabátja, ami jó lenne Gergőnek  Nem mondtam semmit, csak csöndben megköszöntem, hogy segített, és még mindig segíteni akar. Gergő elmondta, hogy a lány szólította meg, kérdezte segíthet-e neki valamiben, enni-, innivalót vett neki. ( Este fölhívott telefonon, hogy nem tudott szerezni ruhát, cipőt, de holnap találkozzunk a bevásárlóközpontban, és vesz cipőt, vagy kabátot... Valamelyiket... Amelyik fontosabb.)

Nehezen tettük meg a pár lépést hazáig. Gergő fázósan húzta össze magán a pulóvert, imbolyogva haladt mellettem,  nekem pedig egyfolytában az járt a fejemben, hogy megint beengedem majd... Nem tisztán.
Ma reggel is kértem, csak akkor jöjjön, ha teljesen szermentes. Nekem egykutya, hogy drog, alkohol vagy nyugtató van benne (Szerinte nem mindegy. Most is csak annyi nyugtatót vett be, mondta, hogy "szinten" tudja tartani magát.). Régen nem otthona már ez a lakás. Nem alhat, nem tartózkodhat hosszabb ideig itt. Csak akkor jöhet, ha már hazaértem. De még mindig nem tudunk nemet mondani a fürdésre, evésre, még ebben a bódult állapotában sem.


Ma éjjel lesz hol aludnia. Fölhívta telefonon az egyik ismerősét, akinél lakhatna huzamosabb ideig némi kajáért... ha akarná.

Azt mondta, holnap hatkor ott lesz a bevásárlóközpontban. Napközben pedig megpróbál személyit intézni magának.

Talán TÉNYLEG ott lesz holnap hatkor...

Talán TÉNYLEG megpróbálja azt a személyit...


Nem tudok nem reménykedni.





*Volt már első helye a várólistán rehabon, szeptemberben, csak nem élt a lehetőséggel.

Könny...

"Te nem véletlenül vagy itt. A létnek szüksége van rád. Nélküled a létből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. 
Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna, ha nem lennél itt. 
A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak,

 a Föld - a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van, és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be. Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged, hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad. Amint megtisztulsz, látod, hogy minden irányból csak hatalmas szeretet árad feléd." (Osho)

Nem ilyen szépen, mint Osho írta, de erről beszéltem ma este Gergőnek. Rosszul néz ki, és bár azt mondja van hol aludnia, nagyon aggódom érte. Nem lehet nála tudni (szinte soha), hogy amit mond az a valóság, vagy csupán a vágyait mondja ki hangosan... szeretné... elképzeli... akarja... abban a pillanatban. Szörnyű nézni, tehetetlenül, ahogy süllyed. Nem tudom megtartani, mindössze ennyit tehetek érte. Tisztálkodhat, enni adok neki.
Iszonyatosan fáj neki, hogy így él. Hiányzik az otthon melege, szeretné, ha az élete része lehetne a család, de nem képes tenni érte. Ebbe bele lehet őrülni! - mondja.

Nagyon rossz, amikor kimegy az ajtón... bele az éjszakába... nem tudom hova, kihez... Van-e valaki egyáltalán? Egy EMBER, akihez szólhat, aki szól hozzá...



Nélküle nem lehetek IGAZÁN boldog.

Akkor is, ha van más is, akit szerethetek.

Akkor is, ha van más is, aki szeret.

Tudja-e?

Elhiszi-e nekem?