Kicsit sem bánom

Ez a 2009-es karácsonyi kosár , amit Keresztúrra  vittünk le.

Talán még soha nem volt,  hogy ennyire ne lett volna pénzünk karácsony tájékán. Már régóta nem készen vett ajándékokat adunk a gyerekeknek, kivéve persze a könyv (mi felnőttek, egymásnak pedig ősidők óta nem vásárolgatunk semmit. Igaz, süti, bonbon mindenkinek jut pár falat...).
Egy kis süteményre, bonbonok készítésére mindig tudtam szánni pár forintot. Most ezt sem tudom megtenni.
Először bosszankodtam ezen, de rájöttem, fölösleges. Rengeteg előnye van az élethelyzetnek.
Ritkán megyek be a boltba, igaz, akkor egy szupermarketbe kell megtennem ezt, mert a közelünkben nincsen más, ahol a kajánkat beszerezhetném. Elképedve nézem a többi embert-kosarat. Azt a mennyiségű szart árut, amit tolnak a pénztár felé... Önkéntelenül hallom sorban állás közben a beszélgetéseiket. Szinte hisztérikusak, nehogy egy forinttal is kevesebbek költsenek valakire, mint amennyit az illető tavaly költött rájuk. Szomorúan hallgatom őket.


A beszorított elme csodákra képes! - vallom ezt teljes hittel, és meggyőződéssel. Hiszen annyiszor bebizonyosodott számomra, hogy IGAZ!
Ma délelőtt, molyolás közben kitaláltam, mi lesz a srácok ajándéka az idén. :o))))) Ahhoz is kell pár forint, de TÉNYLEG csak pár forint (csak vastagabb kartonpapírt kell hozzá vennem). Annyi pedig búvik a pénztárcámban.

Persze kaja lesz. Hagyományos sütemények is, mint bejgli, zserbó, keksztekercs. Éhezni nem fogunk. :o)))
Együtt leszünk. Megvan a menetrend, mikor, kinél jövünk össze.


És kicsit sem bánom, hogy így van mindez!
Mert a legfontosabb, hogy Gergő bent van a rehabon!
Imádkozom a magam módján, hogy maradjon... Hogy legyen kitartása végig csinálni... Hogy, ha majd túl van rajta, építkezni tudjon belőle lelkileg is... Hogy békében éljen önmagával!
És akkor nem lesz baj a világgal sem.

Szeretném újra ilyen derűsnek látni.

Tudom persze, hogy volt már minden.
Többször, több hónapot töltött Keresztúron...
Volt kint Erdélyben, Csaba testvér mellett...
Komlóról eljött egy hét után...
Az utóbbi hónapokban többször majdnem belehalt a mostani életformájába.
Végigasszisztáltam mindezt.
De amíg élek, amíg él, nem adom föl a reményt! :o))



Most egy kicsit leengedtem. Nincs hajsza. Csak annyi munkát vállaltam a következő hétre, hogy jusson is, maradjon is... az erőmből.

Nagyon várom az ünnepet, mert az együttlétet jelent a családdal.
Már maga az ajándékok elkészítése is örömet okoz.



Azééé Zsebgyereknek már megvan az ajándék egyik fele. A másik még nem készült el teljesen, bár az asztalos megígérte, hogy jövő hét közepére az is meglesz.




*Najóóóvanna! A sütögetést kicsit mégiscsak  sajnálom. :o))))))