Múltidéző

Hírt kaptam ma egy szenvedélybeteg srácról. MÉG A misszióból ismerem, együtt voltak rehabon Gergővel.
A története nagyon megrázott, mert kísértetiesen hasonlít nagyfiúnk történetére.

Egy péntek éjszaka nem jött haza. Nem volt szokása ilyesmi. Akárhogy/akárhol is élt, mindig tudtuk merre van. Ha erdőben, akkor azt, ha máshol, akkor azt is. Nem értettem, rossz érzésem volt. Elkezdtem keresni. A mentősöknél kötöttem ki végül, akik pont műszak-váltottak. Tíz órakor végre megtudtuk. A Korányiba vitték reggel hét körül... nem tudják mi történt vele pontosan, de még él. Reszketve mentünk be a kórházba. A Rákos patak partján szedték össze, eszméletlen volt. Mellette injekciós tűk, ami egyértelműen jelezte, hogy heroinozott, és túladagolásra gyanakodtak. Ezért került abba a kórházba.
Mire mi odaértünk az ágyához, már magánál volt, és megismert bennünket. Még rajta volt a hatalmas fólia, amivel melegítették a lehűlés miatt. Öt napig feküdt az intenzíven. A lába az eredi méret többszörösére dagadt, az elhalt izomsejtek mérgezték a szervezetét, a veséje bajban volt. Dialízist kapott.
Öt napon keresztül azt hallgattuk, hogy meg fog halni. Aztán, mikor már túl volt az életveszélyen, akkor azt mondták, hogy nem tudják megmenteni a lábát, amputálni kell.
Mindenkit megismert, aki bement hozzá látogatóba... család, kolléga, barátok... De a történtekre nem emlékezett.
Az orvosok nem mondtak semmi konkrétumot. Egyszerűen nem tudták, marad- e valami maradandó károsodása. Egyben voltak biztosak: lassú lesz a gyógyulás.
Kb. két hét után került át a pszichiátriára. Nehéz időszak kezdődött számára. Ő mindig is olyan ember volt, aki keveset szólt. Itt pedig beszélgetni kellett volna a pszichiáterrel. Megcsinált mindent, amit mondtak neki, de nem nagyon lehetett szóra bírni. A lába folyamatosan, és nagyon fájt. Erre nagyon sokat panaszkodott. És bármit mondtak/tunk neki, képtelen volt megjegyezni. Ekkor lett világos és egyértelmű számunkra, hogy az egyik maradandó dolog ebből a balesetből kifolyólag a rövidtávú emlékezetének károsodása lett. Nem tudni meddig feküdt eszméletlenül a patak partján, az agyába nem jutott elég oxigén... Lehet javítani, edzeni az agyat, de kínlódni fog vele mindig. Így is lett.
Decemberben már itthon töltötte a hétvégéket, majd január végén végleg elbocsátották a kórházból. Féltünk, hogy fogja tudni ellátni magát, ha egyedül marad, de ebből nem volt semmi probléma. Április elején kezdett újra dolgozni régi kollégájával, Marci bácsival. Az öreg tudta a balesetet, tudta a memória zavart, vállalta, hogy foglalkoztatja. Nagyon szerette Bélust, a kórházban is meglátogatta.
Az első napon elkísértem a megadott találkozóhelyre. Aztán másnaptól már egyedül közlekedett, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egyre magabiztosabban. A szakmájából semmit nem felejtett. A lábfájása is elmúlt kb. fél év múlva. Ahogy azt a Korányiban az orvosok megjósolták... :o)))

A balesete után az első dolog, amit vett magának, egy számítógép volt. Hosszú-hosszú időn keresztül azt gondoltam, hogy felcserélte a drogot a számítógéppel... hogy most annak a rabja lett. A barátnőm mindig mondta, nyugi! Bélusnak idő kell. Lassan eszmél, lassan nyit. És igaza lett. Megismerkedett egy számítógépes játékon keresztül egy fiatalokból álló társasággal, velük már beszélgetett is. Aztán egyszer elment az első találkozójukra... és rendszeresek lettek ezek a találkozók.

És megismerkedett (szintén a neten keresztül) Ilcsivel. Fél év után összeköltöztek. A többit tudjátok...

Őszintén kívánom A.S.-nek, hogy neki is legyen ereje a következő napokhoz, hónapokhoz. A TELJES gyógyuláshoz!