Angyalok ünnepe

Éjszakánként, amikor nem tudok aludni, kiülök az ebédlőbe, a feldíszített fenyőfa mellé. Csodálom az apró kis fényeket, a mézeskalácsokat, a bumfordi habkarikákat/szíveket rajta. Újra és újra megcsodálom gyerekkorom díszeit. Eddig Anyu őrizgette féltő gondossággal, most megkaptam én, tovább-használatra.
Gyönyörködöm, s közben, mint valami mozifilm, peregnek a nemrégvolt ünnep képei bennem.
Tizenöt évet vártam ezekre a napokra.
Azon az első karácsonyon is megvolt minden, ami az ünnephez kellett. Fenyőfa az udvaron, a hűtő csordultig tele a főznivalóval. Minden megvolt, csak a család sehol... a béke... és a szeretet is eltűnni látszott.
Gergőről akkor már napok óta nem tudtunk semmit. Szenteste délutánját a rendőrségen töltöttük, hogy bejelentsük (sokadszorra) az eltűnését. Bélus fiunk is máshol próbálta feledni a félelmet, ami a lelkében volt
Csak ketten ültünk az asztalnál Papussal... és szalonnát ettünk kenyérrel.
Talán kétszer próbálkoztunk még a fenyő-állítással a rákövetkező években. Nem volt öröm benne... csak külsőség... felszínes dolog... némán sírtam fa-díszítés közben. A következő évtől már az ünnepi ételek ugyan elkészültek, de mindig máshol jött össze a család.

És most, először, mióta ideköltöztünk, nálunk ünnepelt mindenki! És IGAZI ünnepben volt részünk.

Nagy utat tettünk meg idáig...

24-én magunk voltunk... ötösben... /hatosban :o)))/

Aztán jött az első csipet-csapat

"Jacibáci"  majd' mindennap benézett hozzánk

Mivel az ünnep addig tart, ameddig mi akarjuk, a másik csipet-csapat vasárnap volt vendégünk

A fenyőfánk még áll. Bár nehezen válok meg tőle, hatodika után leszedjük.

De ez az ünnep örökre itt marad velünk. A lelkünkben... az emlékeinkben...

Köszönöm a családomnak!