"A diófáról nem lehet lelkesedés nélkül írni. Ő a kert nesztora, szeniora, bölcs, öreg uralkodója. Magas és szélesen elterülő koronája sok helyet követel.
Mégsem sajnálom tőle, mert a diófa kínálja a legszebb, legillatosabb lombsátrat; az ő árnyékában otthon érzi magát a kertész, mert az ide állított ülőalkalmatosságon a legkellemesebb tavasztól őszig reggelizni, olvasgatni, délután egy jóízűt szunyókálni, vagy barátokkal egy pohár pincehideg bort, forró, illatos kávét elfogyasztani, esetleg egy izgalmas ultipartit eljátszani. És persze a frissen szedett, feltört, meghámozott dió se utolsó dolog, különösen, ha néhány szem édes szőlőt is nyújt hozzá a kert." - írja Bálint gazda itt.
Nekem nagy szerelem a mi mártoni diófánk. Nem tudnám szebben fogalmazni, mit érzek, ha ott vagyok a kertben, ha terítek az alá tett asztalra, ha hintáznak az ágára szerelt hintán az unokáim. Mindig is azt éreztem, hogy ő lesz az, aki IGAZÁN hiányozni fog, ha egyszer eladjuk a nyaralót.
Tegnap este, a vacsora asztalnál beszélgettünk, tervezgettünk, mi lesz, hogy lesz, ha egyszer megvalósíthatjuk az álmunkat... nagy ház, nagy kerttel, birtokkal... saját gazdasággal.
Én soksok diófát szeretnék. Megtanulni a diófát nagyonnagyon. Mindent tudni róla, gondozni, szeretni, és ezt a szeretetet megmutatni az unokáimnak is.
Amikor szedjük a diót, amikor törjük a karácsonyi (vagy máskor sütött) süteményeinkhez, mindig eszembe jut Csaba testvér története a kilenc diófáról. Ismeritek?
Aztán este, mikor leültem a gép elé, Bálint gazda mondatai jöttek a szemem elé.
Mi ez, ha nem égi jel? :o)))))