A mi szmötyink

Nagyon szeretem a nyers zöldség/gyümölcsleveket, mindenféle kombinációban.
Valamelyik nap itt olvastam a smoothie-ról, aztán meg a facebookon ezt találtam. És rögtön beleszerettem.

Ma este pedig meg is ittuk a mi kis szmötyinket. 1-1 darab sárgarépa, alma, cékla reszelve, 2,5 deci vízzel hígítva, botmixerrel turmixolva. 

Csak... mia ffittyfenét jelent az, hogy smoothie? Van ötletetek, hogyan nevezhetnénk magyarul?

Deazééé... nagyon finom lett. Megtartjuk. Reggeli italnak. Mert nagyon kiadós. (Estére nekem túl laktató.)

Zsebi egyenlőre csak készíteni szereti, inni nem. :o)))

Szomorú történet

Sógorom halála után, a rengeteg intézni való egyike volt, lemondani/megszüntetni a mobilja előfizetését.
A telefontársaság első blikkre azt mondta, nem lehet azt csakúúúgy! Majd, ha meglesz a hagyatéki.
Nanehogymááár! háborogtak a hozzátartozók. Az legalább fél év! Addig ki a fene akar havonta kifizetni a semmire ikszezer Forintot?! Kidobott pénz!
Addig-addig erősködtek, hogy a cég beleegyezett a szerződés felbontásába.

Miután kifizettették velük a hűségpénzt. Tizenhatezer forintot.

Merthogy nemrégen váltott előfizetési csomagot, vagy mifenét...

Ezt végtelenül felháborító, embertelen dolognak tartom. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ekkora cég, mint a T-mobil, ne tudna ilyen esetben eltekinteni a hűségpénztől... hogy ne tudná leírni a veszteségét...

Asszem javasoltam volna nekik, hogy reklamáljanak a Janinál. Megadtam volna a parcella számát, és fizetés nélkül távozom.*

Nagyon, nagyon szomorú ez a hozzáállás.



*Bocs, ez egy kicsit morbid. De rohadtulnagyon dühös vagyok!

Negro

Negró egy kb. két hónapos, keverék kiskutyus. Vasárnap óta lakik ebben az udvarban... még nagyon furcsa neki minden. Az utcáról tévedt be, vajon honnan kóborolt el? Ilyen fiatalkán? Holnap viszik dokihoz, akkor talán többet tudnak majd róla. 

Inkább kíváncsian, mint rémülten nézelődik, ismerkedik az udvarral, új házával. Eszik-iszik, értetlenül bámulja a fújtató macskákat, édes pofa. 

Öröm volt látni, hogy lett lakója a kutyaháznak. Ha nem hiányzik senkinek, végleg marad.

Esett egy kevés hó. 

Zsebgyerek Anyával volt kint hógolyózni, szánkózott is kicsit. Ami azért nem volt az igazi. Mert pont ma, még a Papa sem volt itthon.

Anya meg már nem bírja úgy a strapát.

Kedves Égiek!

Ne vegyétek telhetetlenségnek, de kérünk még havat! Hétvégére...

Születésnapi köszöntő

"Öt évvel ezelőtt feküdtem a kórházi szobámban,és ugyanígy esett a hó. 
Már tudtam,hogy másnap a világon lesz. Iszonyú kavarodás volt belül,fogalmam sem volt,mi vár rám,ránk. Fog e szeretni,elég jó leszek e neki? Képes leszek e jól,vagy legalább kevésbé rosszul csinálni. 
Aztán sok várakozás után,január 27-én,este fél 9-kor ott volt. A java még csak azután jött,betegség,kórház,aggódás,könnyek. 
De ő a legjobb dolog,ami valaha történhetett velem. És ez örökre így marad! És ez jó.
Boldog szülinapot Kiscsibész!"

Az egyik legszebb születésnapi köszöntő, amit ezidáig hallottam.

Vasárnap délután

Van abban valami finom... valami nekemnaggyonjóóó érzés, amikor ebéd utáni alvásukból, a frissen kisült meggyes pite illatára bújnak elő kuckójukból a gyerekek... hmmmm!

???

Hó?
Hol?

Kedves Égiek!

Csak annyit kérnék ide is, hogy szánkózhassunk, hancúrozhassunk egyet a hóban a Zsebgyerekkel!
Ez azért nem olyan nagy kérés, ugye?

Holnapra kéne... Igazán időben szóltam.

Köszönöm!

A csengő

Amikor ebbe a lakásba költöztünk, még volt. És néha használtuk is. Isten bizony!
Az úgy volt, hogy ajtón belül volt egy kapcsoló a csengőhöz, amivel kiiktathattuk. Sokszor hagytuk ebben a pihenős állapotban. Aztán történt egyszer, hogy jól leszúrtuk egymást, miért nem kapcsoltad vissza?!?!? Éééén???? Ki sem kapcsoltam! Hozzá sem nyúltam! Te pihentetted utoljára...
Szóval kiderült, hogy felmondott nekünk szegény pára. És úgy is maradt cirka 10-12 évig. Megjegyzem, nekem nem hiányzott. Aki akart minket, az így is bejutott.

Mostanra éreztük szükségét, hogy újat szerezzünk/szereljünk be.*

Tegnapra tehát lett egy új kütyü, egyszerű bim-bam, semmi túlzott hangkavalkád.
Csakhogy, alig szereltük be, jött a Laci bácsi.

Kár volt fölhívni a figyelmét, hogy most már nem kell telefonáljon, ha be akar jutni hozzánk... MEGNYOMKODTA VAGY HUSZONÖTSZÖR EGY MÁSODPERCEN BELÜL.
A csengő meg csak mondta, mondta, mondta, és még mindig mondta... ( Ja, és vagy egy órát válogattunk Papussal a boltban, végighallgatva az összes borzalmasságoshangú izékét, míg erre rábólintottam.)
Én meg a konyhában idegbajt kaptam  tátogtam/hörögtem diszkréten, mintha üvöltenék. Persze hangom nem volt hozzá.

Meg lehet ezt szokni?

Asszem visszakérem a csengő-nélküliséget.


*Jóvanna, én is mondtam, hogy legyen. Tudtam én akkor, hogy Laci bácsi játszani fog vele?!?

Csendben...

... fuldoklom, vagy valami ilyesmi, most már "csak" a köhögéstől.
A hét elején olyat tettem, amit 35 éve nem, két napot és két éjszakát végigaludtam egyfolytában. Vécézni, inni, egy-egy rövidet zuhanyozni tudtam talpon maradni. Vasárnap estétől, szerda reggelig. Volt közben hőemelkedés (nem nagy szám, csak majdnem belehaltam! nem bírom, ha láz van bennem, nna! fáj a bőröm, bármi hozzám ér... lepedő, Embör keze, az érintésbe percenként elpusztulok. Aznap este sírtam a zuhany alatt a fájdalomtól. Ebben a percben már hihetetlen, de így volt), őrült fejfájás két és fél napon át. Étel semmi, ami nem olyan nagy baj, a folyadékot pumpálták belém dosztig, de aztán eljött a szerda reggel. Akkor már talpra tudtam állni, bár szemernyi fittség nem volt bennem, elmentem dolgozni. Muszájka rám szólt...
Papus, Ilcsi frászt kapott a mutatványtól (Emberem ugrásra készen, ha menni kell nagyanyóért napközben).

Nem kellett.
 Egész jól sikerült a nap, meg a hét további szervezése is, ma is itthon lehettem, pihenősen, csak kicsit vásárlósan.
Csak ez a köhögés!
Pedig eszem a mézet (!!!), iszom a teát (!!!). Mit kéne még tennem???
Najóóvannna, ez csak költői kérdés volt. Lenne még mit...

Annyideannyi gyümölcsöt, zöldséget, savanyú káposztát, fokhagymát, fittyfenét eszem, hogy, nnna! Értem én, hogy a lélek nincsen rendbe, oszt jön a kórság, de... nagyon akartam, hogy ez ne legyen így!

De valamiért ennek így kellett történnie, és megmaradok, az most már biztos,  Zsebinek sem kell az ágyam körül száguldozni leföl, micijác nadanyó?, ajszoj mama? kéjek dódteját mama.

Csak ez a köhögés! Utálom!



Borókám már (remélhetőleg!) túl van rajta, Katalint látom, hogy ő is dögrováson, de a többiek, remélem rendben vagytok!

Múltidéző

Hírt kaptam ma egy szenvedélybeteg srácról. MÉG A misszióból ismerem, együtt voltak rehabon Gergővel.
A története nagyon megrázott, mert kísértetiesen hasonlít nagyfiúnk történetére.

Egy péntek éjszaka nem jött haza. Nem volt szokása ilyesmi. Akárhogy/akárhol is élt, mindig tudtuk merre van. Ha erdőben, akkor azt, ha máshol, akkor azt is. Nem értettem, rossz érzésem volt. Elkezdtem keresni. A mentősöknél kötöttem ki végül, akik pont műszak-váltottak. Tíz órakor végre megtudtuk. A Korányiba vitték reggel hét körül... nem tudják mi történt vele pontosan, de még él. Reszketve mentünk be a kórházba. A Rákos patak partján szedték össze, eszméletlen volt. Mellette injekciós tűk, ami egyértelműen jelezte, hogy heroinozott, és túladagolásra gyanakodtak. Ezért került abba a kórházba.
Mire mi odaértünk az ágyához, már magánál volt, és megismert bennünket. Még rajta volt a hatalmas fólia, amivel melegítették a lehűlés miatt. Öt napig feküdt az intenzíven. A lába az eredi méret többszörösére dagadt, az elhalt izomsejtek mérgezték a szervezetét, a veséje bajban volt. Dialízist kapott.
Öt napon keresztül azt hallgattuk, hogy meg fog halni. Aztán, mikor már túl volt az életveszélyen, akkor azt mondták, hogy nem tudják megmenteni a lábát, amputálni kell.
Mindenkit megismert, aki bement hozzá látogatóba... család, kolléga, barátok... De a történtekre nem emlékezett.
Az orvosok nem mondtak semmi konkrétumot. Egyszerűen nem tudták, marad- e valami maradandó károsodása. Egyben voltak biztosak: lassú lesz a gyógyulás.
Kb. két hét után került át a pszichiátriára. Nehéz időszak kezdődött számára. Ő mindig is olyan ember volt, aki keveset szólt. Itt pedig beszélgetni kellett volna a pszichiáterrel. Megcsinált mindent, amit mondtak neki, de nem nagyon lehetett szóra bírni. A lába folyamatosan, és nagyon fájt. Erre nagyon sokat panaszkodott. És bármit mondtak/tunk neki, képtelen volt megjegyezni. Ekkor lett világos és egyértelmű számunkra, hogy az egyik maradandó dolog ebből a balesetből kifolyólag a rövidtávú emlékezetének károsodása lett. Nem tudni meddig feküdt eszméletlenül a patak partján, az agyába nem jutott elég oxigén... Lehet javítani, edzeni az agyat, de kínlódni fog vele mindig. Így is lett.
Decemberben már itthon töltötte a hétvégéket, majd január végén végleg elbocsátották a kórházból. Féltünk, hogy fogja tudni ellátni magát, ha egyedül marad, de ebből nem volt semmi probléma. Április elején kezdett újra dolgozni régi kollégájával, Marci bácsival. Az öreg tudta a balesetet, tudta a memória zavart, vállalta, hogy foglalkoztatja. Nagyon szerette Bélust, a kórházban is meglátogatta.
Az első napon elkísértem a megadott találkozóhelyre. Aztán másnaptól már egyedül közlekedett, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egyre magabiztosabban. A szakmájából semmit nem felejtett. A lábfájása is elmúlt kb. fél év múlva. Ahogy azt a Korányiban az orvosok megjósolták... :o)))

A balesete után az első dolog, amit vett magának, egy számítógép volt. Hosszú-hosszú időn keresztül azt gondoltam, hogy felcserélte a drogot a számítógéppel... hogy most annak a rabja lett. A barátnőm mindig mondta, nyugi! Bélusnak idő kell. Lassan eszmél, lassan nyit. És igaza lett. Megismerkedett egy számítógépes játékon keresztül egy fiatalokból álló társasággal, velük már beszélgetett is. Aztán egyszer elment az első találkozójukra... és rendszeresek lettek ezek a találkozók.

És megismerkedett (szintén a neten keresztül) Ilcsivel. Fél év után összeköltöztek. A többit tudjátok...

Őszintén kívánom A.S.-nek, hogy neki is legyen ereje a következő napokhoz, hónapokhoz. A TELJES gyógyuláshoz!

A nyeremény

A facebookon nyertem a lehetőséget, hogy megkóstoljam az ételeiket. Szeretem a spanyol konyhát, a meghívás két személyre szólt,  örültem nagyon. Papusomnak nem volt kedve a baszk kajához. Nem lepődtem meg különösebben. :o))))
Így történt, hogy a Zsuzsalánnyal mentem vacsorázni tegnap este.

Ettünk gazpachot, sonkatálat, halkrokettel, sonkába tekert, sült királyrákot, almaborban főtt, ánizsos kolbászkákat, csokimousse és katalán krém volt a desszert.

Majdnem elfelejtettem fotózni. Mire észbe kaptam, ennyi maradt. :o)))

Jókat ettünk, finom bort ittunk, és nagyonjóóóót beszélgettünk!

Hazafelé sem fogytunk ki a témából, így sétáltunk még egy nagyot.

Jó volt!

Lakótárs

Gyökeret eresztettem az ajtó előtt, olyan váratlanul ért, hogy majdnem rácsapta az orromra. Moccanni sem bírtam a megdöbbenéstől. Nem értettem.
Mire feleszméltem volna, már nyílt is az ajtó. A lány a kezében szorongatta a ... nem is tudom mi volt az. Leginkább zsebkendőnek gondoltam.
- Elkaptam egy legyet. Viszem a szobámban lakó póknak. Amióta etetem, szemmel láthatóan nagyot nőtt. -mondta vigyorogva, s elviharzott mellettem.

Nincs egy sem, a munkáim közül, aki teljesen normális lenne.

Ez már tuti!

cijjjagpattogtató

Nem vesztem el, csak dolgozom kicsit... :o)))


A Zsebi ma este kérte a cijjjagpattogtatót...
Megkapta. De nagyon fogytán van.

Szerintetek lehet ilyenkor is csillagszórót kapni valahol?

Furcsa

Olyan fura itthon lenni hétköznap... napközben... és péntek is van...

Eddig Zsebiztem, de most olyan álmos csönd van körülöttem.

A mi fenyőnk

Még egy szösszenet erről a karácsonyról, és ígérem befejezem a következőig.

Fenyőfánk az idén úgy lett, hogy Laci bácsi közölte még december elején, mostantól, az elkövetkező húsz évben ő akarja venni Zsebinek a fenyőfát. Ezen egy kicsit kiakadtunk, mert akkor velünk mi lesz? Mi is akarunk áááám... ráadásul szeretnénk gyökereset, hogy miattunk (még a Zsebi kedvéért sem) aztán ne haljon meg egyetlen fenyőfácska sem... meg ilyesmi. Szóval dohogtunk egy sort, aztán egyszer csak ott állt a behálózott fa az ajtófélfának támasztva az udvaron.
Gyönyörűnek mutatta magát már abban az állapotában is.
Már huszonharmadikán este megbeszéltük Szenteste napjának forgatókönyvét... ki, mit, hol, mikor csinál, tesz, hogyan is lesz. Ment minden a maga útján, aztán eljött Zsebi lefekvésének ideje, amikorra a fenyődíszítést terveztük. Azt kértem a fiúktól, hogy mire jön a Jézuska díszíteni, legyen talpba állítva a fa.
Nem gond, mondta az Ilcsi, a dobozolt cuccaink között vannak a fenyődíszek, és ott van két fenyőtalp is. Akkor jó, mondtam megnyugodva. Nekünk is van kettő hátul a sufniban.
Egy sem volt persze. Ott álltunk Papussal a sufniból kipakolt halomnyi cucc közepén, hogy akkor most mifene legyen.
Az lett, hogy átküldtük a gyerököt a kiserdőbe egy jóóó nagy festékes vödörrel, hozzon bele földet. Megfaragta, majd beleállította a vödör föld közepébe fát.
Ilyen stabil fenyőtartónk még sosem volt. Locsolgattuk (Igen! Tudom/tudtuk, hogy nem fog gyökeret ereszteni!) szorgalmasan, és ő meghálálta nekünk. Én láttam rajta, hogy örül minden csepp víznek!
Illatozott, nem hullott, nem akart állandóan fölborulni. Ide-oda húzgáltuk (egy bizonyos sávon belül, mert baromi nehéz volt), mikor, hogyan kellett a hely körülötte.

Sosem lesz más "fenyőtalpunk". :o)))


Mostan ide fenyős képek illenének, de Zsebiset kaptok. Baj?

Sirató

Nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodni Mama!

Én nem akartam leszedni még a fenyőfánkat!

De leszedtük. Nyüssz!

Olvasós

Általában valamilyen cuccal vonul Zsebgyerekünk a kiságyába*. Hol ez, hol az megy vele aludni. Vitt már magával süteménylapátot, habverőt, zenélődobozt, diafilmet, és a jobbik eset (szerintem), amikor az összes állatka ott lébecol körülötte.

Ma három könyv volt a kedvenc. Ám legyen! Anya lefektette. Megsimiztepuszilgatta, majd kiment a szobából. Pisszenés sem hallatszott, gondolta alvás van ezerrel, fél óra múltán bement, hogy betakargassa. Zsebi ült a kiságy közepén,  lapozgatta a Mondókázós könyvét, és közölte a meglepett szülővel: OjvaszokAnaaa... :o)))))

*Amúgy ezt én annyiranagyon nem értem. A Maya ágya is tele van mindenfélével, de tényleg MINDENFÉLÉVEL! Sokszor csak álltam az Ő (és Zsebi) ágya előtt is, és azon morfondíroztam, vajon hova fér még ide egy gyerekecske? Legyen bármily filigrán és picinyke...

Véget ért egy fejezet

Nyáron szólt először, lehet, hogy meg kell váljunk egymástól.

Aztán jött a szeptember, Sára új iskolába, Maya óvodába került. Osztottak, szoroztak és októberben megszületett a döntés, nem tudják tovább fizetni a munkámat.

Őszinte leszek, nem estem kétségbe.  Először. Mert sokatsokat kellett utaznom hozzájuk, csak ez elvett a napomból 15 perc híján négy órát. És sok volt már a munka is nekem... két felnőtt, két gyerek, két kutya, akik bennlakók... a kopaszmalac... a legkevesebb gondom a halak akváriumával volt talán... és MINDIG otthon voltak, láb alatt, nnna!
Amikor SáraAnya véglegesítette, hogy nem tudnak tovább fizetni, rögtön hozzátette, de, ha! Én meg belé fojtottam a megkezdett mondatot: Nem megyek még egyszer dolgozni hozzájuk. Néha-néha segíteni, nem mondom. De hosszú távra nem akarom még egyszer. Öreg vagyok már az Ő házukhoz. És ma már csak itt bent, a városban szeretnék munkát vállalni. Ezt régóta így gondolom, hogy ha Hozzájuk már nem, akkor sehová a város határain túl.
Szóval első blikkre picit megkönnyebbültem.
De... Több, mint tíz év! Az nagyon hosszú idő egy ember életében. Az enyémben bizonyosan! Sára a szemem előtt érett gyönyörű, ifjú hölggyé (bár még mindig gyerek, tudom én, de...). Volt idő, amikor hetente háromszor jártam ki, és a három alkalomból egyszer CSAK ÉS KIZÁRÓLAG AZ ÉN NAPSUGARAMMAL TÖLTÖTTEM A NAPOT! Micsoda szép idők voltak azok!
És a Maya! Alig bújt erre a világra, és már a karomban tartottam... a huncut mosolya, ahogy rendet vág a felnőttek között deje ide Apa, MOST! :o))), a hozzámbújóséneklős kicsi lány, akiből egyszer csak óvodás lett, apró kis filigrán tündér és mégis nagy... olyan nagy már.. csak nézem, hogy van ez?
SáraAnya, a forgószél, aki mindig tervez, és kivitelez, meghökkent, és elgondolkodtat, és deviáns, és annyirabaromira józan, hogy az néha már idegesítő. SáraApa meg... Ő nyugodt, túlságosan is az, vajon mi lehet a lelkében? A szokásait sikerült kiismernem, Őt magát csak felszínesen az elmúlt évek alatt.

December 30-án voltam náluk utoljára.
Dolgozni.

És bár néha a pokolba kívántam Őket (mármint a munkát, persze!), nagyon fognak hiányozni.

A búcsúbuli még szerveződik, és ugye Pannus, jössz a tavasz/nyár-ünnepre... és megnézed az évzáró táncbemutatónkat... és melyik versenyemre tudsz végre már eljönni.. és csinálsz csokistetejűt a következő szülinapomra is?

Szeretem Őket, nnna! Nagyonnagyon!

Angyalok ünnepe

Éjszakánként, amikor nem tudok aludni, kiülök az ebédlőbe, a feldíszített fenyőfa mellé. Csodálom az apró kis fényeket, a mézeskalácsokat, a bumfordi habkarikákat/szíveket rajta. Újra és újra megcsodálom gyerekkorom díszeit. Eddig Anyu őrizgette féltő gondossággal, most megkaptam én, tovább-használatra.
Gyönyörködöm, s közben, mint valami mozifilm, peregnek a nemrégvolt ünnep képei bennem.
Tizenöt évet vártam ezekre a napokra.
Azon az első karácsonyon is megvolt minden, ami az ünnephez kellett. Fenyőfa az udvaron, a hűtő csordultig tele a főznivalóval. Minden megvolt, csak a család sehol... a béke... és a szeretet is eltűnni látszott.
Gergőről akkor már napok óta nem tudtunk semmit. Szenteste délutánját a rendőrségen töltöttük, hogy bejelentsük (sokadszorra) az eltűnését. Bélus fiunk is máshol próbálta feledni a félelmet, ami a lelkében volt
Csak ketten ültünk az asztalnál Papussal... és szalonnát ettünk kenyérrel.
Talán kétszer próbálkoztunk még a fenyő-állítással a rákövetkező években. Nem volt öröm benne... csak külsőség... felszínes dolog... némán sírtam fa-díszítés közben. A következő évtől már az ünnepi ételek ugyan elkészültek, de mindig máshol jött össze a család.

És most, először, mióta ideköltöztünk, nálunk ünnepelt mindenki! És IGAZI ünnepben volt részünk.

Nagy utat tettünk meg idáig...

24-én magunk voltunk... ötösben... /hatosban :o)))/

Aztán jött az első csipet-csapat

"Jacibáci"  majd' mindennap benézett hozzánk

Mivel az ünnep addig tart, ameddig mi akarjuk, a másik csipet-csapat vasárnap volt vendégünk

A fenyőfánk még áll. Bár nehezen válok meg tőle, hatodika után leszedjük.

De ez az ünnep örökre itt marad velünk. A lelkünkben... az emlékeinkben...

Köszönöm a családomnak!